Írnek lenni látványos és kifejezetten filmszerű dolog – legalábbis bizonyos mozik és rendezők szerint. Egyrészt ott van a hidegen zöldellő, dekoratív táj, aztán az ízes nyelvhasználat egzotikuma, de a megrázóan maradi egyházi vezetők vagy a szoknyákban erős népviselet attrakciójáról sem szabad megfeledkezni – hogy egy IRA robbantás vagy egy jóféle sztepptánc mozgóképes lehetőségeiről (tehát: a dráma és a mozgás speciálisan ír és speciálisan filmszerű tapasztalatáról) már ne is beszéljünk.  

A táncok és robbantások ír vonzáskörzetében járunk a jelen filmben is, pontosabban a katolikus bigottság és a jazz háborújának egyik vidéki ütközetében, ahová a brit prolik nagyszívű szószólója, maga Ken Loach invitál. Egy megpróbált világfiról, az ír történelem egyik apró héroszáról, Jimmy Graltonról (Barry Ward) mesél a sztori, aki a múlt század harmincas éveiben New Yorkból érkezik haza a szülőfalujába, hogy rövidre rá újra kinyissa egykori tánctermét. Márpedig ebben a takaros szülőfaluban csupán kétfajta ember létezik: nyílt tekintetű nők és férfiak, akik Jimmy tánctermében szeretnének tanulni és jazzre táncolni, illetve: Sheridan atya, akitől mindez igen távol áll. Arról a Sheridan atyáról van szó (Jim Norton játssza némi cinikus öngúnnyal), aki a katolikus bornírtságot és a feudális erőket egy személyben képes megtestesíteni (miközben konok gonoszságával leginkább Az élet csodaszép sötét lelkű bankárát, Pottert idézi), és aki lényegében a végsőkig (például segédei révén a gyújtogatásig) hajlandó elmenni a kommunistának kiáltott Gralton és a táncterem elleni küzdelemben – jóllehet otthon néha maga is feltesz egy jazz-lemezt. 

Táncos lábú prolik és a régi rend ádáz küzdelméről mesél tehát Ken Loach a legújabb (és a nyilatkozatai szerint alighanem a legutolsó) filmjében, amely ilyenformán a távolról felidéz néhány forradalmibb véralkatú zenés kamaszfilmet is (pl. a Gumilábat) – de igazság szerint ezektől a Tiltott táncoktól nem nagyon fog senki beindulni. Loach (és a hozott anyagból dolgozó forgatókönyvírója, Paul Laverty) öregesen visszafogott és illedelmes modorban meséli a régimódi sztorit, és ennek megfelelően a táncterembe szervezett irodalmi felolvasókör sokkal hitelesebb, mint az esti buli eufóriája. 

De a közeg, az ír akcentus és a gramofon mind stimmelni látszik, a múlt század eleji ír vidék rajza részletgazdag és felettébb precíz – mindennek nyomán pedig legkivált John Ford egykori frivol klasszikusa, A nyugodt férfi rémlik föl egy lehetséges előképként. Ford munkájában John Wayne sebzett lelkű bokszolója az USA-ból tér vissza az ír szülőfalujába, hogy Jimmy Graltonhoz hasonlóan megpróbáljon beilleszkedni a helyi közösségbe – mindezen túl pedig a tanító jellegű retorika is a Tiltott táncokat előlegezi (igaz, Loach baloldali pedagógiája és Ford republikánus példabeszéde tartalmát tekintve körülbelül diametrikusan szemben áll egymással), de egymásra rímel mindkét főhős első szerelmi jelenete is. John Wayne a sárga fényben úszó, széljárta szülői házban egy kurjongatva elhajított kővel csalogatja elő a szomszéd szobában bujkáló parasztlányt, hogy aztán visszakézből lesmárolja; Loach hőse és férjezett szerelme pedig a túlvilági, neonkék táncteremben suta keringővé transzponálja a nagy erővel felhorgadó nemi vágyakat. Mindkét szcéna bizarr, röhejes, egyúttal zavarba ejtően költői képsor – és a Tiltott táncok esetében ez a film csúcspontja.

Merthogy Loach a cselekmény további részében a komfortzónán belül marad. Nincsenek stiláris elhajlások, markáns gesztusok vagy nagy erejű alakítások (igaz, szívet melengető apró pillanatok azért akadnak, például a főhős, Gralton anyját alakító Eileen Henry legtöbb gesztusa), ahogy az életmű csúcsdarabjait fémjelző közvetlenség és intenzitás is hiányzik. Loach ehelyett leginkább világosan és pontosan igyekszik átadni a jól ismert üzenetét, és azon sem fáradozik különösebben, hogy a táncolni vágyó közösség tagjait egyénített karakterré formálja. A Tiltott táncokban láthatóan csoportok állnak egymással szemben: a helyi közösség egy emberként kérleli Jimmy Graltont, hogy nyissa ki újra a táncházat, egy emberként gratulál neki, amikor megteszi, és a reakciós erők nagyjából egy emberként kiabálnak rá ugyanezért. 

Loach tehát ezúttal kivált a csoportok rendezésében jeleskedik (és ebben az értelemben Eisenstein, Griffith és persze valamelyest Ford örököse), ami az esetében együtt jár egyfajta színházias hatással is. Nyílt konfrontációk (lásd például az atya feltűnését a táncteremben), lángszavú szónoklatok és kollektív vonulások jelentik a döntő eseményeket, a főszerepben teljesítő Barry Ward pedig már a délceg járásával jelzi, hogy egy színpadról érkezett (egészen pontosan az Abbey Theatre sokat látott deszkáiról). A film szolidan teátrális fináléja is a közösség együttes kiállását ünnepli az igaz ügy és az igaz ember mellett – így pedig kifejezetten stílszerűnek látszik, hogy a kimerevített záró képen a főhős helyett egy csapat táncolni és tanulni vágyó fiatal látható. Ken Loach mellettük tesz hitet ezzel a kiérlelt és komoly munkájával – de a Tiltott táncok minden erénye mellett is túlságosan tompa és erőtlen ahhoz, hogy igazán átérezzük az állítása fontosságát.