Ivana Müller: In Common / Trafó
2014.11.10.

Szeptemberben az ATLAS Budapest, októberben Ivana Müller bűvölt el a civil (levegőjű) színház semmihez sem hasonlítható, unikális élményével. KRÁLL CSABA CIKKE.

A Trafó finoman csöpögteti azokat a produkciókat, amelyekért nem kapkodnak ugyan széles közönségrétegek, ám a kortárs előadó-művészet nemzetközi jelenének és gyakran égető társadalmi kérdéseket feszegető, kritikus szemléletének megismeréséhez és megértéséhez elengedhetetlenek. Ivana Müller ezen alkotók közül egy, a 2002-es Lovely Performance óta közel két tucat olyan művel a háta mögött, mely a színház és a tánc, a performansz és az interdiszciplinaritás határmezsgyéjén billegve rendre a korra, a világ ellentmondásosságára, valamint magára a színház, a tánc szerepére, fogalmára és benne a színházalkotó felelősségére kérdez rá. 

Jelenetek az előadásból
Jelenetek az előadásból
Ritka tudatos és eltökélt alkotó, akit a szakma jobb fogalom híján konceptualista művészként tart számon, ezért igazából már a hagyományos értelemben vett koreográfus titulus sem illik rá, noha amit csinál, annak nagyon is köze van a tágan vett koreográfia fogalmához, a mozgáshoz, a testhez, a nyelv, a gondolat reprezentációjához. Legutóbb 2009-ben a MU Színházban lépett föl Playing Ensemble Again and Again című darabjával, melyben hat szereplő, egy óra alatt, radikálisan lassított mozgással háromszor ismételt meg egy színpadi meghajlást; egy-két arc akár innen is ismerős lehet az In Common szintén nemzetközi, tízszereplős, civil megjelenésű előadógárdájából.  

Ivana Müller szemléltetésre használja a színházat. Mint az a tanár, aki új praktikákat vet be, hogy a tudomány legújabb felfedezéseit közérthető és játékos formában megismertesse hallgatóival. Nem akar meggyőzni, pláne nem győzködni: üzenete mégis kristálytiszta politikus üzenet. Modellez. Bemutat. Prezentál. Szerepjátékokat kreál. Hidat épít a nyelvi és a színpadi játékosság közé. És hagyja, hogy a nézőben kialakuljon egy aha-élmény, a felismerés legyen az igazi truváj. Felnőttnek tekinti a nézőt, miközben gyermeki kreativitással ragadja meg és transzponálja színházzá a legkomplexebb, legelvontabb (szociológiai, társadalmi) fogalmakat.   

Meglepődve hallottam még az előadást követő héten is azokat a véleményeket, amelyek gügyögősnek ítélték Ivana Müller darabját. Meglepett, mert én épp keresetlen egyszerűségét és mindent átható civil báját tartottam az egyik leginkább magával ragadó dolognak, ami ezen az estén érhetett. Politikus témáról, közösségi színházi nyelven, szórakoztatva és mindenféle didaxis nélkül szólni úgy, ahogy Müller tette, számomra jelentős fegyverténynek tűnt. 

Akadtak aztán olyan hangok is, amelyek az angol nyelvű előadás nem éppen irodalmi magasságokat verdeső szintjén akadtak fenn, nem fordítva kellő figyelmet arra, hogy Müllernél a nyelv is játszik, ez tudatos fogás a részéről. Minden bizonnyal képes lenne ő pallérozottabban is megszólalni, de nem akar. Minél lecsupaszítottabb a megfogalmazás, minél puritánabb nyelvi szerkezet adja vissza a lényeget az In Commonban, annál jobb – gondolja. Sőt akkor a legjobb, ha már nincs hova csupaszítani. A formai minimalizmus nyelvi minimalizmust vonz: innen az előadásban használt, nem egyszer tényleg tőmondatos (vagy alig bővítményes) kommunikációs tér.   


A tíz, nemre, életkorra, hovatartozásra, kinézetre akár a sokszínűség (nem reprezentatív) mintájának is tekinthető szereplő a nyitó jelenetben még láthatatlan, arctalan beszélő emberhalmazként van jelen, ahogy be- és kitotyognak a színről egy nagy barna lepellel letakarva. Együttesen 634 kilót nyomnak, 335 évesek, naponta 30 kg zöldséget esznek, 25 kávét isznak (és így tovább) – tudjuk meg róluk a monoton, semleges hanghordozással, de számtalan vicces benyögéssel kísért beszámolókból. Egy csacsogó emberkupac. Egy húszlábú statisztikahalmaz. Még csak tömeget alkotnak, nem közösséget, mentesítve minden egyéniségjegytől.

A második jelenetben fordul a kocka: Müller itt már azt modellezi, hogyan épül fel egy közösség (és mi mentén hasad, ha hasad). Mi az a legkisebb közös többszörös, ami összetartja, és milyen elvek, nézetek, hitek, identitások, szokások, tulajdonságok mentén húzódnak törésvonalak, vagy megfordítva a dolgot: melyek azok a legspecifikusabb ismertetőjegyek, amelyek elkülönítenek vagy egyedülállóvá tesznek bárkit is egy közösségen belül. 

Müller ezzel nem csupán azt sugallja, hogy mindannyiunkban vannak olyan közös pontok, amelyek kisebb, nagyobb (vagy bármilyen) közösséghez kapcsol(hat)nak bennünket. Hanem arra is utal félreérthetetlenül, hogy mindannyian kisebbséghez tartozunk (kisebbség vagyunk!), hiszen mindenkinek van, lehet olyan tulajdonsága (elve, nézete, véleménye stb.), ami kiemeli, vagy esetleg marginalizálja őt egy adott csoporton belül. Ha nem az, példának okáért, hogy argentin az illető, akkor mondjuk az, hogy a kutya- és macskaszőr mellett paradicsomra és mogyoróra is allergiás.

„I am unique, independent, rebellious and sophisticated…” – sorolják egyenként, majd közösen, együtt is a szereplők, valaki mindig megtoldja a listát egy újabb – rá mindenképpen jellemző –tulajdonsággal. Aki(k)re viszont ez már nem érvényes, kilépnek a jelképes körből, és átbattyognak a másikba, a vesztes oldalra. (Lehet tippelni, hogy az első ilyen felsoroláskor a „gay friendly” vagy a „pacifistic” kifejezés volt-e a megosztóbb!) 

Ami igazán érdekes ebben a játékban, hogy mindig a kisebbség győz. Az a valaki, aki olyat tud állítani magáról, ami a többiekre nem áll, nem igaz, nem jellemző. Amitől egyedivé, mássá lesz a közösségen belül. Amitől ő lesz az unikum. „I am the winner!” – csattannak fel ilyenkor finoman palástolt büszkeséggel a szereplők, hiszen már mindenkit kigolyóztak maguk mellől.

A Sweet tyranny címet viselő epizódban, piramis alakzatban, egymás mögé sorolnak be a szereplők. Egy férfival és egy nővel a „piramis csúcsán”, akik szavakra bontott rövid mondatokban diskurálnak egymással, amit a mögöttük (hatalmi rangsorban: alattuk) állók mint öntudatlan bólogatójánosok, egymás után, szavanként visszhangoznak. 

Fotók: Trafó. A képek forrása: PORT.hu
Fotók: Trafó. A képek forrása: PORT.hu
A nő töredelmesen bevallja, hogy néha rasszista gondolatai támadnak, amit a férfi közönyösen fogad, sőt még meg is nyugtatja, hogy ez teljesen normális. A nő erre visszakérdez, mire a férfi kisvártatva nem kevés büszkeséggel jelenti ki: ő nyíltan sohasem rasszista, csak ha baráti társaságban van. A nem túl épületes, de kellően intelligensnek álcázott csevegésbe akkor áll be zavar, amikor egy a sor végén, a hatalmi piramis legalján helyet foglaló apró, szemüveges figura, a „nép hangja” is megszólal, súgásaival megpróbálva befolyásolni a „nagyok” párbeszédét, jogot formálva arra, hogy őt is meghallgassák, az ő véleményét is figyelembe vegyék. A jelenet fölfogható az egyén társadalmi szerepvállalását firtató analízisként, de akár úgy is, hogy mi magunk engedjük-e, hogy meggyőződésünket, elveinket időnként átvilágítsa, mérlegre tegye a gyakran kijózanító hatású önreflexió, a „hátsó gondolat”, hogy legalább önmagunk becsapását elkerüljük. 

A Speaking Democracy című epizód a demokrácia működési mechanizmusát vizsgálja, amihez Müller a nyelv szerkezetét és a beszéd általános gyakorlatát hívja segítségül. A szereplők egy vonalban sorakoznak fel, nyakukba különböző felirat kerül (kérdések, vágyak, kétségek, akciók stb.), és az a szabály, hogy mindenki csak annak jegyében szólalhat meg, ami a tábláján szerepel. 

Egy jól működő „rendszerben” mindenki értékes, mindenkire szükség van. Senki sem lódulhat előre önkényesen, ám nem is maradhat le a többiektől, vagy fordulhat a másik ellen anélkül, hogy a közös haladás ne látná kárát. Lehet szemben állni egymással, más véleményen lenni, balra vagy jobbra húzni, kiválni, majd visszacsatlakozni, tiltakozó egységfrontba tömörülni, elcsábítani valakit, hogy meglegyen a többség, ezek mind-mind részei a demokráciának, csak egyvalamit nem lehet: megosztva, szétaprózódva, egymást ellehetetlenítve, semmibe véve nekiindulni a közös cél felé.

Az utolsó hosszabb rész, a Strip Market megint a társadalmi sokszínűséget, az egyén, az individuum fontosságát helyezi előtérbe, ugyanazzal a könnyed, kellemes, megjátszatlan civil aurával, ami az egész előadást jellemezte. A forma ezúttal a „Ki nevet a végén?” társasjátékra hajaz: a játszók leveszik a cipőjüket, ismét felállnak egy vonalban, és a felváltva elhangzó egyszerű kérdésekre, ha magukra nézve érvényes, releváns válasszal tudtak szolgálni, egy-egy lépést előre lépnek. Az győz, aki először halad a célvonalon. A tucatnyinál is több kérdés (milyen országokban jártál? minek öltöztél be gyermekkorodban? mi ellen, vagy mi mellett tüntettél? milyen értékeid vannak? stb.) temérdek komoly, mókás vagy éppen hihetetlennek tetsző rövid (gyakran egyszavas) választ indukál, a győztes(ek) nyereménye pedig, hogy a többiek elhalmozzák a levetett ruhadarabjaikkal. Valaki úgy néz ki a végén, mint egy karácsonyfa, mások alsóneműben végzik, de a lényeg itt is az, ki tud speciálisabb válaszokkal szolgálni a többiekénél, ki az igazi személyiség. 

A záró képben nincs szöveg, a szereplőknek hűlt helyük, csak a színpadon felejtett cipőket világítják meg. A nyitó képben a játszók jelen voltak, de láthatatlanul. Most nincsenek ott, de mégsem láthatatlanok. Mert már oda tudjuk képzelni őket az árván maradt lábbelikbe. A személyesség diadalmaskodott.
Szerző: Králl Csaba
Cím:  Közös nevező,  Koncepció, koreográfia, rendező:  Ivana Müller,  Jelmez:  Liza Witte,  Hang:  viljam Nybacka,  Fény, technika:  Martin Kaffamik,  Szereplők:  Sarah Van Lamsweerde, Esther Snelder, Pere Faura, Karen Roise Kielland, Katja Dreyer, Pedro Ines, Nuno Lucas, Stephen Liebman, Yannick Greweldinger, Daniel Almgren-Recén, Clara Amaral, Noha Ramadan, Setareh Fatehi Irani, Bas Jilesen