Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

A SZABADSÁG LEHETŐSÉGEI

Dragomán György: Máglya
2014. okt. 30.
A Máglya, Dragomán György új könyve, az elhallgatás-sejtetés-kimondás regénye, melynek olvasása során váltják egymást a befejezés nélküli történetek. Közben várjuk a lényegi mondanivalót, de légüres térben vagyunk és a főszálak mintha nem akarnának kibomlani és végigérni. RÁCZ GERGŐ ÍRÁSA
A borítón látható róka Parti Nagy Lajos Rókatárgyát, a kis herceg megszelídített állatát, illetve a Róka és a gyerek című filmet, míg az átszakadt kerítés a Páneurópai Pikniket, a vasfüggönyt és a rendszerváltást egyszerre idézi fel. A cím, a róka, és a drótkerítés elindít egy hosszú asszociációs láncot. Mindegyik erősen terhelt trópus, melyekre kíváncsian tekintünk, hogy együtt milyen újdonságot hoznak majd létre. 
 
Az elhallgatás
 
Áll előttünk egy kamaszlány, aki olyan bátor, hogy még a szerző is meglepődött – mondja egy interjúban -, hogy Emma eljut az ellenálláson át a megbocsátásig azáltal, hogy le tudja tenni a felmenői bűneit, terheit. Ez a bátorság már a számára új városba költözéskor is megvan, bár ez még inkább az elkülönülés bátorsága: „Mondom, hogy nem értem, mit beszél, én nem csináltam semmit. Én csak egy gyerek vagyok.” (50.) Egy kislány, aki szinte semmit sem tud a családjáról, nem élt abban a városban, és a múltjával való egyetlen kapcsolata az a nagymama, aki több emlékvesztésen is átesve mesél el részleteket a család korábbi éveiből. A nagymamát a második világháborús szerepvállalása és annak következményei óvatossá tették, az újabb rezsim idején már nem mer kockáztatni. Történeteit egyes szám második személyben mondja el, így próbálja Emmára testálni a saját múltjának terheit. Ha csak el akarna idegenedni az emlékeitől, akkor harmadik személyben mesélne, ő azonban tovább akarja adni a tetteit, bár ezek a történetforgácsok csak felvillannak, többnyire nincs befejezésük, és valódiságuk is megkérdőjeleződik, pont a nagymama által. A cselekmény egyes részei hiányosak, sejtetnek, mások pedig kissé túlírtak. Az elmesélt és bemutatott világ nagyon aprólékosan megrajzolt, miközben látszólag nem halad semerre a történet, légüres térben vagyunk, mert a nagy esemény, a diktátor halála már lezajlott, de még nincs új, regnáló rendszer. Az aprólékosság a hangyákkal kezdődik, melyek, mint jelek, az egyes fejezetrészeket is elválasztják egymástól. Ezek a parányi élőlények a regény olyan szerves részét képezik, hogy eleinte felmerülnek a kérdések: miért nem hangya került a borítóra? Mikor jönnek a rókák?
 
A sejtetés
 
Ahogy haladunk az olvasásban, egyre nő bennünk a várakozás. Valami hiányt érzünk, de nem tudjuk megfogalmazni, mi az. Már a könyv felénél járunk, amikor kezd felerősödni az aggódás és a kétség. Aggódás amiatt, hogy esetleg figyelmetlenül olvastunk; és kétség, hogy nem biztos, hogy rosszul olvastunk eddig, talán a szerző nem akarja, esetleg nem tudja teljesen feltárni előttünk a nagy történetet, amiről mesélni szeretne. Tanácstalanságunkra a hátsó borítón olvasható részlet ad választ, amit a regényben szereplő rajztanár monológjában fejt ki az író: „Ő személy szerint azért kockáztatta az életét, hogy ne hülyék parancsoljanak mindenkinek hülyeségeket, de ha mi magunktól akarunk hülyék lenni, akkor úgy kell nekünk. Akkor megérdemeljük majd, hogy megint a nyakunkba üljenek, és ha megint az lesz itt, ami régen volt, azt magunknak köszönhetjük. A mi hibánk lesz.” Ezzel a jelenettel kezdetét veszi az olvasó katarzisa. 
 
A kimondás
 
Emmának szabadságában áll máshogy dönteni, és nem akarni viselni azokat a stigmákat, amiket rá próbálnak erőltetni. Mert a szabadság akármi lehet. Lehet lányregény és napló, lehet horrorisztikus és mágiával átitatott fikció, lehet bármi, és ez a bármisége adja meg nekünk, olvasóknak azt az egyedülálló lehetőséget, hogy éljünk a sokféleség eszközeivel. A mágia áthatja a regényt, a varázslat ott van a szabadság első napjaiban, mivel a kialakulásakor minden lehetséges, és ez a minden olyan hihetetlenül hangzik, hogy abban megfér egy varázsló nagymama is, sőt mi, olvasók is. A máglya-mágia áthallásos klisé ellenére sem válik a regény ezoterikus olvasmánnyá.
 
A Máglya ravasz könyv (mint a róka), mert szabaddá tesz. Eddig vártuk az írói szándékot, a folytatásokat, és vártunk, „mint a barmok” (367.), csak néztünk bárgyún a kinyitott karámajtóra, de eszünkbe sem jut kimenni. „Mindenki az üres rajzlapot nézi, várjuk, hogy megmondja, mit kell rajzolni.” (366.) Továbbgondolhattuk volna a történeteket, de eddig nem tettük. Várakoztatott és nyomasztott bennünket a szerző a könyv kétharmadáig, majd váratlanul kitör. Mert a szabadság egy arculcsapással kezdődik, de ezt a pofont az olvasó kapja, mikor a rajztanár azt vágja a szemeink közé: „Úgy látszik, hogy nem tud itt senki se kezdeni semmit a szabadsággal.” (367.) Olyan ereje van ennek a mondatnak, hogy elszégyelljük magunkat, mert a továbbgondolás eddig eszünkbe sem jutott, csak olvastuk a könyvet, vártunk, és értetlenkedtünk. „A rajztanár azt mondja, ő azt hitte, hogy ide olyanok járnak, (…) akik maguktól is tudnak dolgozni, nem csak akkor, ha megmondják nekik, hogy mit csináljanak. Olyanok, akiknek maguktól is vannak ötleteik.” (367.)
 
Ám ezt az érzést elsöpri a szerző, mert meg kell mondani, hogy tessék szabadnak lenni, és ahogy erre a parancsra kirohanunk a karámból, az előző bamba nézés, és az azt megelőző tanácstalanság semmibe vész, nincs karám, nincs szerző, csak mi vagyunk, ahogy hirtelen nekilódul a fantáziánk, és elkezdünk gondolkodni az olvasott történetek befejezésein. A könyv itt akár véget is érhetne, mert megvan a mondanivalója: „nem vagyunk még érettek a szabadságra.” (368.) Ránk kell szólni, hogy szabadok vagyunk, akármit tehetünk, sőt, kötelességünk lenne tenni valamit. A könyv persze itt nem ér véget, egyre több mozaik kerül a helyére, egyebek mellett a rókák is. A hangyák a könyv végére szépen a helyükre viszik a legtöbb történetmorzsát, hogy belül Emmában a megbocsátás és az emlékezés dolgozni tudjon, miközben kinn a városban a Werckmeister harmóniák tüntetése elevenedik meg.
 
A szabadságba belefér, hogy egy kelet-közép-európai laptop mellől üzenhetünk minden fiatal demokráciában élőnek, hogy ez a könyv kötelező, mert szembesít önmagunkkal és felnyitja a szemünket. Nem ítélkezik, csak tükröt tart elénk, feltéve a nagy kérdést: készen állunk a szabadságra? 

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek