Edward Bond: A széttört tál / Kerekasztal Színházi Nevelési Központ
2014.11.23.

Mindennek vége, ami pedig megmaradt az ismerősen félelmetes világból, az percről percre enyészik. A látszat ellenére nem egy újabb hollywoodi sci-firől, hanem Edward Bond tavasszal magyarul bemutatott új darabjáról lesz szó. JÁSZAY TAMÁS ÍRÁSA.

„Ma az egyetlen inspirációt a fiatalok jelentik. Nem tudom, hogy ez pesszimizmus vagy optimizmus-e.” A valamikori botrányhős drámaíró, a több mint félszáz darab mellett filmforgatókönyveket és elméleti írásokat egyaránt jegyző Edward Bond, aki az utóbbi években a TIE (Theatre in Education) és a fiatalok felé fordult, egy 2010-es interjúját zárta e fontos mondatokkal. Szikár, lényeglátó, pontos szavak egy nem annyira kiábrándult, mint inkább reménytelenül realista gondolkodótól, aki darabjaiban is csupa kellemetlenséggel szembesíti olvasóit-nézőit. Olyan szituációkat vázol fel, melyek akár be is következhetnek, ha a bukásra ítélt emberiség nem kap észbe időben.

A szórakoztató-kommersz színháznál csak Brechtet veti meg jobban Bond, de nem akarja elfogadni azt az alapvetést sem, hogy a nézőtéren ülő közönség tagjainak ugyanazt kellene éreznie vagy gondolnia. Ahhoz, hogy ebben egészen bizonyos legyen, jól működő módszert dolgozott ki: szereplőit bizarr határhelyzetekbe vezényli, ahol muszáj folyamatosan döntéseket hozniuk akkor, ha túl akarják élni rémálomszerű jelenüket. A Bond kedvelte szélsőséges körülmények között csak az ösztönök működnek, a civilizáció felesleges (?) sallangjai lekopnak a szereplőkről. A szikár, néhány szavas tőmondatokban megfogalmazott kijelentések valójában persze húsbavágó, sokszor filozófiai mélységű kérdések, melyekre nem csak a karaktereknek, de a nézőknek is felelniük kell, ha tetszik, ha nem. Ezek után aligha meglepő, hogy az alapvetően más gondolati vonalon haladó magyar színházban Bond sem agyonjátszott szerző: kőszínház utoljára 2008-ban vette elő három egyfelvonásosát, melyeket Zsámbéki Gábor rendezésében a Kamra játszott nem túl sokáig Kétezerhetvenhét címen. 

Bagaméry Orsolya, Nyári Arnold, Lipták Ildikó az előadásban. Fotó: Farkas Atilla
Bagaméry Orsolya, Nyári Arnold, Lipták Ildikó az előadásban. Fotó: Farkas Atilla
Bond hazai hídfőállását másutt kell keresni: a Kerekasztal Színházi Nevelési Központ hűségesen követi az idős mestert makacsul rótt útján. Korábban is dolgoztak már szövegeivel, részt vettek workshopján, egyáltalán: élő kapcsolatot ápolnak vele. (Erről részleteket ld. itt - a szerk.) Ennek az együttműködésnek egy újabb állomása a tavasz óta a Marczibányi téren látható új Bond-dráma hazai ősbemutatója, melyet az a Chris Cooper rendezett, aki a birminghami Big Brum társulat művészeti vezetőjeként a szerző tucatnyi szövegével foglalkozott már behatóan. 

„Mi az? Mit látsz?” „Egy kutyát és egy lámpaoszlopot. Ennyi maradt a civilizációból.” A tisztán becketti hangütésű párbeszéd az apa és az anya között hangzik el úgy a darab egyharmadánál. A konkrét hol és mikor tökéletesen lényegtelen, annyi bizonyos, hogy valami szörnyű dolog zajlott vagy zajlik a világban. Egy háromtagú család darálja monoton hétköznapjait egy falanszterszerű térben, aminél még egy üres börtöncella is otthonosabb lenne. A társadalom elemi egységét jelképező család belső kommunikációjára súlyos teherként nehezedik mindaz, ami a falakon túl láthatatlanul is történik. Hogy ez utóbbi pontosan micsoda, arról sem informál a szerző: az általam látott előadáson a foglalkozáson résztvevő gyerekek megoldási javaslatai a zombi apokalipszistől a világháborúig terjedtek. 

Akárhogy is, az elharapott félmondatok, a türelmetlen gesztusok, az alig titkolt düh határozza meg az itt élők egymáshoz való viszonyát. Meg egy bosszantó és érthetetlen fenomén: a kamaszlány ahelyett, hogy kortársaival játszana (vannak még egyáltalán?), képzeletbeli barátjával társalog, az anyja által nehezen megszerzett ételből minden étkezésnél rak neki egy külön kerámiatálba, puha párnát helyez székére és így tovább. Az anya (látszólag) toleránsabban viszonyul a különös hóborthoz, az apát viszont mérhetetlenül dühíti lánya konoksága. 

Ami – és ez már a Kerekasztal előadásához tartozik – nem csak a szavakban nyilvánul meg: a szülők kék farmere és sötétlila pólója rejtőszínes kvázi-egyenruha, amivel élesen szemben áll a lány pink-zöld-sárga öltözéke. Nem egyszerűen egy kamasz lázad itt a szülők ellen, valójában két világnézet csap össze egymással úgy, hogy a harc előre eldöntött. A folyton a külső világra és a szomszédokra, a hírekre és a pletykákra figyelő apa (Nyári Arnold) világába egyszerűen nem fér bele egy családtagként kezelt láthatatlan barát (Farkas Atilla), hiszen az az ő fogalmai szerint sem nem cél-, sem nem szükségszerű, röviden: nem értelmezhető. Az anya (Lipták Ildikó) kezdetben védi lányát (Bagaméry Orsolya) az apa sűrűsödő dühkitöréseitől, de jobban megfigyelve észrevehetjük, hogy érdemben nem segít rajta. 

Az előadás már az alapszituáció felvázolásával rengeteg kérdést vet fel a nézőben (hol és mikor járunk, mi történhetett odakint, mi vár a családra, mióta „él” velük a láthatatlan barát, mi lenne a helyes viselkedés a szülők részéről stb.), melyeket a jelenetek megállítása után kiscsoportokban feldolgoznak a szereplők a résztvevő diákokkal. A családi viszonyok kibontása során a családfői szerep cseppfolyós mivoltára irányul a figyelem: a teljhatalmat magának vindikáló apa valójában épp olyan gyerekesen viselkedik egy éles vitahelyzetben, mint a lánya, az étel beszerzésével mindannyiuk túléléséről gondoskodó anya pedig nem képes vagy nem akar érdemi megoldást kínálni a problémákra. Miközben a szülőket lefoglalja az, hogy egyik reggeltől elvergődjenek a következőig, a lány nagyobb szabású menekülési tervet eszel ki: erőt merít láthatatlan barátja közelségéből, aki segít neki színessé változtatni azt, amit a sors szürkének rendelt. A barát védekezési reflex a rideg és kilátástalan valósággal szemben. 

Ez a valóság pedig a darab jelenidejében egyre komorabb tónusokat kap: bár azt hinnénk, hogy a kezdeti „minimállétezésnél” már nem lehet rosszabb, de a kívülről bejutó információk tovább erodálják a civilizáció maradványait. Az apa és anya képtelen és alkalmatlan saját döntések meghozatalára, ilyen körülmények között pedig a bűnbakok iránti igény folyamatosan nő. A darab szűkszavúsága jó ideig a legfőbb erénye, azonban a végkifejlethez közeledve Bond fegyelme mintha lazulna: bár világos, hogy a lány és a barát kapcsolata az egymás iránti gondoskodás szükségességéről szóló példázat, mindezt kár olyan mondatokkal hangsúlyozni, mint amilyen az „Etetnünk kell az éhezőket, ugye?”. A didakszis bizonyos értelemben a témából és a műfajból következik, ám ami ennél fontosabb, hogy a Kerekasztal színházi nevelési előadása olyan, manapság zárójelbe helyezett, ám az emberiség túléléséhez feltétlenül szükséges értékekkel szembesít, mint amilyen a tolerancia és a szolidaritás.
Szerző:  Edward Bond,  Cím:  A széttört tál,  Fordította:  Bethlenfalvy Ádám,  Rendező:  Chris Cooper,  Design:  Ceri Townsend,  Asszisztens:  Hajós Zsuzsa,  Szereplők:  Lipták Ildikó, Nyári Arnold, Bagaméry Orsolya, Farkas Atilla