Nem könnyű úgy írni a k2 Színház előadásáról, hogy ne spoilerezzem szét az egészet, ami azért van, mert a Züfec dramaturgiája egy agysorvasztó poénhálóra épül, s ebből bontja ki az (anti)ars poeticáját. Benkó Bence és Fábián Péter rendezése eközben erősen reflektál mindenre, ami színház, alkotói és befogadói oldalról egyaránt, kihasználva a reprezentáció játéklehetőségeit.

A Kaposvári Egyetem Művészeti Karáról – még boldogabb időkből – verbuválódott csapat le se tagadhatná, hogy már találkozott Mohácsi Jánossal is. Egészen leplezetlenül idézi meg az alcím a Mohácsi-előadások címadásait: „tisztelet a kivételnek egy részben”. Bár színházi eszköztárát tekintve a Züfec nem kifejezetten mohácsis, szellemiségében van egy egészen fontos hasonlóság a két megszólalási mód között: bár a helyzet „olyan tragikus, mint a faszom”, azért lehet az oldalunkat fogva, pukkadozva röhögni rajta módszeres érnyiszálás helyett.

Borsányi Dániel, Domokos Zsolt, Viktor Balázs

Kedves, posztmodern játék, amit a k2 űz, a színpad itt saját színpadszerűségére reagál jelenetről jelenetre, s ezzel teremti meg az itt és most érzését, de nemcsak a standard színházi értelemben, hanem időben, földrajzilag és kulturálisan is, hogy aztán egy flegma félmondattal zárójelbe tegye az egészet: „vicceltem, Moszkvában vagyunk”. De az igazság persze nem ez, a moszkvai Független Színház két igazgatója ugyanis azon veszett össze egymással, hogy nem tudták eldönteni, mi kell a népnek: balliberális összekacsintás vagy nemzeti melldöngetés. Ami viszont jó, hogy egyik igazgató sem különösebben rokonszenves nekünk: az egyik a Távol-Keletről osztogat dramaturgiai tanácsokat Makszudovnak, az írónak, a másik helyben van, de nem tűri a tragikus végkifejletet.

A színpadi önreflexió egyik legjobb példája egyébként az átállásdal, amit Kljukvin, a portás (Borsányi Dániel) énekel el, és ami – mint a dal szövegéből is kiderül – arra hivatott, hogy két jelenet között legyen idejük szegény színészeknek átpakolni a díszletet a függöny mögött. Ugyanez a reprezentációs játék jelenik meg akkor is, amikor Horváth Szabolcs félőrült színházi embere átnéz a negyedik falon, és észreveszi a vele farkasszemet néző közönséget. Annyira megijed tőlünk, hogy a következő jelenetében már egy csokor páfránylevél mögött sunnyog a színpadra, hogy arról érdeklődjön, mit nézünk és ugyan miért.

Domokos Zsolt, Rózsa Krisztián, Horváth Szabolcs, Viktor Balázs, Borsányi Dániel

Az előadás talán legizgalmasabb pontja Igor, a pék (Benkó Barnabás) monológja. Ő a „civil” a színpadon, az előadás technikusa amúgy, de a Szkéné pékáru-beszállítójának a szerepét magára véve hosszan fejti ki a véleményét erről a nagy, büdös, belterjes világról, amit mi színháznak nevezünk. Szerinte az azzal való viccelődést, hogy bizonyos színházigazgató felrúgta a székét a POSZT-on, csak egy maroknyi ember érti, ahogy ezt a sok, hülye bennfentes poént is. Hiszen mi köze neki ehhez, amikor ő hajnalok hajnalán kel, sokat és sokáig dolgozik kevésért, miért kéne értenie és élveznie ezt a rakás értelmiségi önkielégítést a színpadon? Azért volt különösen érdekfeszítő ez a jelenet, mert a korábbiakat az általa érdektelennek talált balliberális összekacsintó attitűddel követtem végig, az ő monológja pedig éppen az én hozzáállásomat kérdőjelezte meg. A korábban látott jeleneteknél egyértelmű volt, hogyan kell értelmeznem, ami nem baj, de nem is kifejezetten bonyolult, inkább kényelmes. Ennél a pillanatnál viszont kettős érzés alakult ki bennem. Egyrészt értem és megértem Igor, a pék problémáit, hiszen az ő világa egy másik, de ugyanannyira nehezen élhető világ: Magyarország, ja, bocs, Moszkva.

Másrészt viszont a színház nem magánügy, hanem közügy. Nem szeretnék az „ezért tart itt ez az ország” demagóg hülyeségébe belecsúszni, de kicsit megidéződtek bennem azok az emberek, akik azért nem mentek szavazni, mert mi közük nekik a politikához. Mikor az ismerős közöny jeleit véltem felfedezni Igoron, akkor a legkevésbé sem tudtam igazat adni neki. Különben, mint elmondta, az ő monológját ki is akarták húzni korábban az alkotók. Igazán kár lett volna érte, az előadás egyik legjobb része, Benkó Barnabás is ügyesen civilkedik benne.

Horváth Szabolcs, Domokos Zsolt. Fotók: Mészáros Csaba

Ahogy a k2 színészei is szépen odateszik magukat. Rózsa Krisztián Vidnyánszky Attilája (vicceltem: Ivan Vasziljevicse) nem kétdimenziós figura, hanem olyan, aki a jelen helyzetből a legjobbat akarja kihozni, na nem feltétlenül művészileg, hanem inkább támogatásilag, de emberek vagyunk, ez is egy fontos szempont. Belátja ezt az előadás végére Borsányi Dániel kávébabon élő, hiperaktív rendezője és Viktor Balázs folyton ironizáló színésze is, ezért elállnak végül a tragikus mű titkos próbáitól, s így végül a k2 lesz kénytelen azt bemutatni, engedve Szergej Leontyevics Makszudov utolsó kívánságának.

Domokos Zsolt igazi naiv, lúzer bölcsészt alakít, akinek szép lassan minden idegszála tropára megy, és ha mást nem is, legalább annyit elér a történet végére, hogy képes lesz kiállni véleménye és műve mellett. Más kérdés persze, hogy ennek mennyi gyakorlati haszna lesz a fennálló keretek között, de ezt már ismerjük máshonnan. Piti Emőke ifjú, csinos, ám mákszemnyi agyú színésznője ugyanolyan flegma, mint a múmiaszerű, kiöregedett, de már dörzsöltebb primadonnája, valószínűleg két stációja ez ugyanannak az élettörténetnek.

Friss és izgalmas előadás a Züfec. Ennek pedig a legfőbb bizonyítéka az, hogy a szünet nélkül játszott két és fél órát sokkal rövidebb időnek érzékeltem, nem fáradtam és untam bele az egymást követő rövid jelenetekbe és a gegek áradatába. Mert jól ismerem Moszkva színházi életét, és olyan színházak és személyek, amik a megboldogult Szergej Leontyevics írásában szerepelnek, voltak, vannak és lesznek.