Man Ray: A jövő laboratóriuma (1935) |
Az első nagy lépés ezen az úton talán az volt, amikor 1925-ben Alfred Stieglitz együtt állított ki nagynevű amerikai festőket neves fotográfusokkal. A következő mérföldkő szintén New Yorkhoz köthető: a Museum of Modern Art (MoMA) már egy évvel az 1929-es alapítását követően módszeresen gyűjtött fotókat, és az első múzeumi „fotóosztály” is itt jött létre 1940-ben. Ennek eredményeként ma a MOMA óriási és példaszerűen feldolgozott kollekcióval rendelkezik, több mint negyedmillió képpel, amelyből – az éppen aktuális rendezési koncepció szerint válogatva – nagyszerű kiállítások születnek.
A legutóbbi, a Quentin Bajac kurátor által jegyzett tárlat alapötlete egyszerű: olyan képeket állít ki, amelyek a fotográfus saját műtermében készültek. A végeredmény ugyan nagyon vegyes, de lényege világos: a szabad kísérletezési kedv bemutatása. A stúdió illetve a sötétkamra négy fala között tág tér nyílik a játékosságra, új utak keresésére.
A kiállítás plakátjára Man Ray egyik nagyon izgalmas fotója került, A jövő laboratóriuma (Laboratory of the Future, 1935). Ray, aki nem fotográfusként, hanem inkább festőként hivatkozott magára, forradalmasította fotográfiát: fénnyel festett. A tárlat emblémájává vált képen Ray egy tükörként funkcionáló fém- vagy foncsorozott üveggömböt helyezett egy kerek üvegasztal felületére. A sík üvegen lévő minták amorf tócsákat képezve fokozzák a fényvisszaverődések játékosságát. A gömbben – mint egy három dimenzióban leképező halszemoptikában – természetesen a művész műtermét látjuk: az alkotót, a kamerát, a lámpákat, állványokat, mind-mind gömbszerűen torzítva. A tükröződések a lebegés érzését keltik, mégsem érzünk bizonytalanságot, inkább az egyetemesség sugárzik a képből. Jópár művészettörténeti előzmény juthat eszünkbe, hiszen nem Ray volt az első, aki a tér optikai kitágításával kísérletezett; Jan van Eyck 1434-ben készült Arnolfini házaspár című képén a háttérben a bravúrosan megfestett domború tükörben is tágas a látvány. De nem kell ennyire visszalapoznunk a művészet történetében. A Nemzeti Galériában nemrég megrendezett, Életrekelt filmkísérletek című kiállítás egyik mozijában, Fernand Leger Ballet Mechanique (1924) című dadaista filmjének egyik jelenetében egy himbálódzó ezüstgömböt látunk, amelyben a környezet (a filmstúdió?) fényei tükröződnek.
Moholy-Nagy László: Fényjáték (1926) |
Ray képe mellett ott lóg Brancusi egyik fotója – bátor kurátori döntésnek tetszik; valószínűleg az inspirálta, hogy Ray önéletrajzában (Selfportrait, 1963) sok szó esik Brancusiról, aki ugyan a huszadik század talán legnagyobb szobrásza, de a fotózáshoz nem sok köze volt. Ő mondta valamikor a harmincas évek elején Man Raynek, hogy mennyire elégedetlen a szobrairól készült reprodukciókkal. Ray megnézte a fotókat, és azt mondta: „ezek nagyon jó minőségű felvételek, tökéletesen visszaadják a szobrok finom felületét, elegánsan vannak megvilágítva, nincs ezekkel semmi baj”. Brancusi nem hallgatott rá, és megkérte, tanítsa meg őt fotózni. Vettek gépet, állványt, lámpákat, és Ray elmagyarázta a szobrásznak a fényképezés alapjait. Branscusi maga hívta elő a filmeket, és maga csinálta a nagyításokat is – a saját sötétkamrájában. Az eredmény siralmas volt – ezek közül látunk is egyet a kiállításon. A képek életlenek, alul- vagy túlexponáltak lettek – Brancusi azonban elégedett volt velük. Ray akkor a fejét csóválta, de harminc évvel később azt írta, lehet, hogy Brancusi tudta jobban.
Man Ray mellett a másik nagy „fényforradalmár” Moholy-Nagy László, akinek két képét láthatjuk az Ein Lichtspiel (1926) sorozatból. A műteremben összeállított, első látásra bonyolultnak tetsző, de tiszta szerkezetű absztrakt tárgyegyüttes izgalmasan megvilágítva került a képre.
Egészen más világot képvisel a cseh Josef Sudek, akit gyakran romantikus realistának neveznek. Sudek a műterme ablakán kifelé fényképezve számtalan gyönyörűséges képet készített az ötvenes évek első felében. Télen a fűtött műterem ablakára lecsapódott a pára, kis folyócskák csordogáltak az üvegen. Sudek az üvegfelületre fókuszálva exponált, a kinti téli táj sejtelmesen elmosódott. Egész életében óriási síkfilmes gépekkel dolgozott, a képek felbontása, finomsága utolérhetetlen, a tónusok gyönyörűek, az utcai lámpa varázslatosan szórja a fényt.
Edward Steichen: Charlie Chaplin (1931) (Courtesy of Museum pf Modern Art) |
Az amerikai Edward Steichen Charlie Chaplint látta vendégül a műtermében 1931-ben. Chaplin a magánéletben nem volt könnyű eset, szégyenlős volt és gátlásos. Steichen a híres kalapot Chaplin elé tette az asztalra, és sorozatszerűen minden képen kicsit közelebb csúsztatta hozzá. Chaplin az ugyancsak híres sétabotjával „védekezett” a kalap támadása ellen – így aztán a képsorozat mégis megjeleníti a nagy filmes bohócot.
Az ugyancsak amerikai Harold Edgerton a Massachusetts-i Műegyetem (MIT) fizikaprofesszora volt. 1937-ben beleszeretett a stroboszkópos fényképezésbe, majd olyan képeket készített, amely a vaku többszörös felvillanásával egyetlen negatívra rögzítette egy összetett mozgás különböző fázisait. Masinája másodpercenként százhúsz felvillanást produkált, így rendkívül gyors mozgásfázisokat tudott lefényképezni, például egy léggömb kipukkadásának részleteit. A Bobby Jones with an Iron (1938) című kép egy, a stúdióban performált igencsak lendületes golfütés éppen százhúsz fázisát örökíti meg. Bob Jones a húszas-harmincas évek legendás golfbajnoka volt, a kép címében szereplő iron az egyik golfütő típus neve.