A regény címe sablonosan semmitmondó (az utazás-motivika nem is lényeges), de a könyv valóban a semmit mondja: a semmivé foszlott életterveket. A légüres teret, amelybe a főszereplő, az értelmiségi-művészi pályák peremén mozgó Attila – mostanában rádiós szerkesztő egy nem neki kitalált rovat élén – jutott. Nadír, a zenit helyett. 

Hősünk a modern városstruktúra központivá lett kapcsolat- és kapcsolattanság-közegébe, egy plázába veszi be magát, s mert céltalan kószálása, méla üldögélése, zárás utáni bénultsága az illetékeseknek is szemet szúr, egy hétre, „pihenni”, egy némileg bizonytalan karakterű, de színvonalas új gyógyító intézménybe kerül. Hét napra ingyen; később már borsos árat kellene fizetnie a bentlakásért, kezelésért. A könyv beszédszituációja szerint a történetmondó a fő fejezetekben Attila és a pszichiáter beszélgetéseit tolmácsolja – „mondta a pszichiáternek” és hasonló utalások segítségével. Az el- és kimondáskényszer következik is, nem is a megviselt, magára maradt lézengő kísérteties, lemondóan legyintő állapotból. 

Az alaphelyzeten belül azonnali közléssík- és időmetszet-váltások mehetnek végbe: húsz, harminc, negyven évvel ezelőtti párbeszédek, viták, a közös szellemi-lelki hullámhossz élményei merülhetnek fel a három hajdani barát, Attila, Tomi, Zoli, valamint a negyedik, egy bizonyos Boronkay között. Kettő már nem él a négyből, kettő más-más szinten vegetál. Hármuk rég semmivé lett baráti összetartozását a negyedik mint útitárs erősíti, bekapcsolva a triumvirátusba a nemzedék más kültagjait is.

Bonyolítja és érdekesebbé teszi a fordulatos, töredezett történetet (mely elsősorban Attila története) a dikció olykori, pillanatszerű módosítása. A főalak vallomása egyszerre külső előadás és belső reflexió, róla való beszéd és énbeszéd: válaszsorozat a lélekgyógyász szinte fel sem tett kérdéseire. A gyónás a többes szám első személyű emlékezést is ismeri („Még éjfél előtt lefeküdtünk” – mi, valamikor, réges-rég), további alakok idézőjelbe tett megszólalásai is beszövődnek, s amikor tisztásokat kell vágni a nem különösebben burjánzó grammatikai-tipográfiai szövevénybe, a narrátor sosem tétlenkedik. Eligazít.

A négy különböző szlovákiai településen született, ám vérbeli pozsonyivá lett négy barát közül a két élő ma hatvan körül jár – a minden kapcsolatát elvesztett Attila és a cinikus harmadvonalbeli politikus, a rendszerváltás haszonélvezője, a jelentéktelen afrikai országba nagykövetnek épp kinevezett Tomi. A másik kettő? Zoli még időben, fiatalon felszámolta magát. Sokat hangoztatott terve szerint, egy balatoni viharban, ki nem nyomozható módon elcsónakázott, elmenekült az öregedés elől. Boronkay az alkoholköd hosszas időszaka után balesetet szenvedve, féléves kómát követően végezte. Az ország, amelyben egymáshoz közel és egymástól távol, szoros barátságban és tátongó csöndekkel sokáig messzire szakadva, négyen, hárman, ketten egymásra utalva és egymással máskor mit sem törődve éltek (ketten még élnek), társadalom- és sorsfordító eseményeket tud maga mögött 1944, az ötvenes évek, 1968, az ezerkilencszázkilencvenes évek eleje óta. Tehát a polgárai is sokat megéltek, megtapasztaltak, megszenvedtek. E férfiak azonban bizonyos kontúrosságuk ellenére sem jelentékeny alakok. Grendel a melléjük rendelt női figurák nevével nem csupán a (különben nem sekélyes egyéniségű, csak végső soron tehetetlen) nőket, asszonyokat, hanem a párjukat is jellemzi. Cicuska (Zoli korán elhunyt, „véletlenül” maga mellé vont társa), Csöpi (Attila felesége), Jarmilka (Tomi szeretője, majd második felesége), Tünde (Attila szeretője) puha, agyonbecézett nevükkel a három főhős által nem uralt vagy rosszul kormányzott saját életekről is informálnak közvetve.

Az írónak a megszorításokat alkalmazó fogalmazás poétikája, a „tulajdonképpen”, „az inkább”, a „jobban mondva”, az „úgy tűnik” segít a számos fátumos haláleset és véletlenszerű fordulat folytán enyhén extrém, de mélyen valószerű krónika tényleges eseményeinek és esemény-értelmezéseinek lebegtetésében. Ajándék a néhány lírai betét, például midőn Attila felkeresi a házat, Zoli vélt valamikori lakhelyét, ám ott egy csipkekészítő manufaktúrát talál, s az idős asszonyok emlékezete szerint e helyütt soha nem is volt más, csak csipkeverő kisműhely. 

A regény fejezetei lekerekítettek, a helyenként túlkavart, ismételgető, arányaiban nem mindig biztos kézzel elosztott cselekményt is megfegyelmezik. A felszüremlő humor derengése nem kisebbíti a mű elsőrendűen leszámoló, sőt rekviemes hangoltságát. Az ápoldában szabadon mozgó, nem betegnek, hanem (indokoltan – és önképe szerint is –) halálosan elfáradt embernek tekintett Attilát „nem engedték lefeküdni. Megitattak vele egy csésze félig hideg macskagyökérteát, mert a legutóbbi kutatások szerint a leghatásosabb módszer az idegek megnyugtatására a macskagyökértea”. Később ugyanezt a teát kapja hidegen, hogy „megszállja az unalom”. De unatkozhat-e a „banyává” lett feleségétől külön élő, egyetlen gyermekét tragikusan elvesztett, szeretőjével közös életet hiába tervező, súlyos betegségéből épp hogy kilábalt, a maga sokáig mozgalmas, ígéretes-illúziós mindennapjaiban ma már árva, céltalan értelmiségi, az idősödő Attila, akinek hazamenni sincs kedve a négy üres fal közé? Maradjon inkább a kórházban, fizesse a hét nap után a nyolcadiktól esedékes költségeket? Vagy e hét nap, a pszichiáterrel folytatott dialógus során megteremtődött az a világ, amely a másikhoz, a megelőzőhöz képest nem új, és immár semmiképp sem újrakezdő, de annak a tanulságait mégis beépíti a jóvátehetetlen múlt és a mindenképp halált hozó jövő közé ékelődő jelen semmijébe, a semmi jelenébe?