Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

KÜZDELEM AZ ELVISELHETŐÉRT

Darvasi László: Ez egy ilyen csúcs – A nagy Szív Ernő-füzet
2014. okt. 12.
Szív Ernő vélhetőleg pontosan tudja, hogy a tárcanovella nevel is: hogyan tegyük magunkat érdemessé a valóság egész más aspektusainak érzékenységére, hogy meghalljuk a mélyről folytonosan feltörő zenét, amely minden pillanatban, ha nem is valóság, de elviselhető jelenlét. SÁNTHA JÓZSEF KRITIKÁJA.

Az irodalom szerelmesei a régmúlt időkben reszkető kézzel nyitották ki a széles választékból ízlésüknek megfelelő lapjaikat, hogy a szokásos helyen rátaláljanak kedves írójuk szertelen gondolati töltettel megízesített, inkább rövidebb, mint hosszabb írásaira. Darvasi László példaképei, Kosztolányi, Krúdy, Szép Ernő, Karinthy is többek között ebben a műfajban jeleskedtek, s hihetőleg ez volt a biztos anyagi háttért jelentő mindennapi robot is, amelyet kihűlt kávék mellett, esetleg forró puncsok, híg fröccsök társaságában a kávéházak asztalainál még a lapzárta előtt gyorsan papírra vetettek. Még kelendőbbek és vonzóbbak voltak azok a tárcaregények, amelyek hosszú folytatásokban andalították az olvasókat, biztos eladási példányszámot jelentve az illető napilapnak.

Hiába szűnt meg vagy szűkült be egészen ez a hírlapírói felület, az írók csökönyösen kitartanak az efféle írások értékesnek gondolt hagyománya mellett, és ha már anyagi hasznot nem is, de némi ismertséget jelenthet egy országos vagy helyi napilap tárcaírójának lenni. Az utolsó igazi tárcaíró-bölény, aki kitüntetett helyet, állandó rovatot vívott ki magának ebben a műfajban, a nemrég elhunyt Bächer Iván volt. A Népszabadság irodalmi oldalán hetente izgalmas, a legnagyobb stilisztákat, a legérzékenyebb lírikusokat megidéző fölényességgel és érzékenységgel mutatta be az esetlegességében is örökérvényűt, az ellenállhatatlan humorral szemlélt, fájóan mai valóságot.

darvasi laszlo ez egy ilyen csucs

Darvasi László mindenképpen ennek az irodalmi műfajnak az örököse, ars poeticája is a fentebb említett szerzőknek a szellemében fogant. Igazi szépíró, nagy tehetségű stiliszta, aki a rövidebb-hosszabb írásaiban is megbízható minőségben elandalít és elvarázsol, miközben tudatosan és szeretetteljesen engedi szövegeibe beszivárogni a nagy elődök által fényezett nyelvi és tematikai hagyományt. Különösen a kötet első felében található művek nem hagynak semmi kétséget írójuk beavatottságáról. A Por és Hamu Restaurantban egy tökéletes Krúdy novella. A szereplők nyitottak és érzékenyek a szerelemre, a városban mindenki verset ír vagy táncol. Ősz van, lehull egy újabb lepel a valóságról, a tánc maga a grammatikai tökéletességgel megformázható élet. Szív Ernő, a kötet örökös elbeszélő hőse, elviseli abbéli csalódását, hogy a szeretett nők másokéi is lehetnek. „Én ballagtam a nyár utolsó napján egy üres városban, ahol mindenki táncolt valahol, mert már megírta a versét.” (7.)

Talán a kötet legmélyebb, az emberi élet leggazdagabb, legfájóbb vetületeit számba vevő írása A berlini fekete füzet. Baka István, a kitűnő poéta és tárcaíró halálát meséli el, Bakó András álnévvel jegyezve, holott tökéletesen fölöslegesnek tűnik ez a szemérmes eltakarás.  A novella különös hangulatát és művészi értékét az a lelemény alakítja, hogy berlini utazásának apró élményei közé szövi finom emlékezéssel a barát hosszú haldoklását. Úgy tűnik, a halál nem egyszeri és megismételhetetlen esemény, hanem fokozatosan a valóságra ráereszkedő múlt idő. Az írás lehetővé teszi, hogy ha egy halottról írunk, az még teljes szellemi és lelki gazdagságában idéződjék meg, minden rezdülése, a vele való kapcsolat emléke újra és újra élővé varázsolja a múltat. Az elbeszélésben megidézett utolsó riport a halálos beteggel, egyszerre nyújtja a beavatott kérdező kissé pimasz, de a kérdezettet örökéletben tartani akaró természetességet, szinte felkarolja, színpadra varázsolja az életből szökni akarót; ugyanakkor megengedi azt is, hogy a nagybeteg a nem létező jövő felé szabadon eleressze a fantáziáját, alig titkolt írói ambícióit. A végső tanulságként megfogalmazott mondat ugyancsak kiragyog a szövegből. A jámbor szenvedélyektől nem mentes halottról beszélgetvén, kiakaródzik belőlük a felismerés, hogy a sok szenvedést megélt elhunyt költő „most visszakapta az ártatlanságát.” (85.)

A kötet további darabjaiban már összecsúsznak, vagy éppen eleresztik egymást az elbeszéléseket éltetni képes írói megoldások. A regényszerűség nem kap olyan formán egyértelmű vezérfonalat, mint az előbbi darabban.  A mesélő céltalanul kószál a világ nagyvárosaiban, és legtöbbször nem elégíti ki a közvetlen tapasztalat, sokszor él a publicisztikai sablonokkal, írásai egyre inkább egy kaotikus ismeretterjesztés esetlegességeivel próbálják betölteni az alkotói összeszedettség, az átgondolt szerkezet hiányosságait. (Ennyiben Kosztolányi Estijének érzékeny hódolója, de mértéket és kalandokat eltúlzó epigonja is.) Ilyenkor minden apróságot tollára tűz, megidézi kedvenc krimi íróit, az angol és francia nyomozói tűnnek fel egy-egy jelenetben, és a legkülönfélébb tárgyakban nyilatkozik, amelyek talán nem mindig elégítik ki az olvasó elvárásait.

A legkevésbé koncentrált írása a kötetnek A New York-i piros füzet, amelyben már a közvetlen turisztikai látványosságok mellett (az elpusztított tornyok emlékhelye), mindenféle múltba téved, hol a milliárdos Mrs. Fricket látogatja meg felbecsülhetetlen értékű műkincsei között, hol Pulitzer lesz az alkalmi beszélgető társa. Holott itt is vannak emlékezetesen szép pillanatok, leginkább a Magyarországon tanult mezőgazdász Sudiba, aki New York közepén újságárus, és a Székely himnuszt is elénekeli a gyanútlan magyarnak. Ugyanilyen szépirodalmi kisremek a rabbi története, aki folytonosan fingó fiát szeretné az élet gazdagabb tapasztalatait felmutató tágasabb világ felé terelni.

Amikor azonban még távolabbi tájakra téved, és vadnyugati témákat dédelget hosszan, egy igazi western karaktereit és hangulatát vázolja fel, már kevésnek tűnik a helyenkénti friss humor felvillanása, a kis remekekből nem áll össze semmi irodalmilag érdemes. Efféléket a reggeli kávéjukat kortyolgató olvasók már nehezen viselnek el. Csendesen eltolják maguktól a lapot, és a körút reggeli forgatagában inkább a csinosabb nők lábait, az étlap kínálatait, vagy az ég különös alakú felhőit vizslatják. Mindez közeli, meleg, rejtélyes; egy bizonyos szinten minden ember maga is tárcaíró, a téma végtelen, és most nincs remény, hogy valaki az élet közvetlenségét művészi erővel a szemük elé varázsolja.

Pedig Szív Ernő vélhetőleg pontosan tudja, hogy a tárcanovella nevel is: hogyan tegyük magunkat érdemessé a valóság egész más aspektusainak érzékenységére, hogy meghalljuk a mélyről folytonosan feltörő zenét, amely minden pillanatban, ha nem is valóság, de elviselhető jelenlét.

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek