Bárkibármikor /Pintér Béla és Társulata, Átrium
2014.10.12.

Miközben a méretes tapsvihar után jöttünk kifelé a legújabb „Pintérbélabemutatóról”, néhány csalódott kommentárt hallván arra gondoltam: igazi istencsapása kiemelkedő, zsigerekbe égő előadást rendezni, mert a közönség attól fogva nem éri be kevesebbel. CSÁKI JUDIT KRITIKÁJA.

Roszik Hella, Friedenthal Zoltán, Csákányi Eszter, Pintér Béla és Szamosi Zsófia
Friedenthal Zoltán, Roszik Hella, Csákányi Eszter, Pintér Béla és Szamosi Zsófia

Ennek persze nemcsak Pintér Béla az áldozata, hanem – emlékszünk-e még rá? – például Ács János, aki az én nézői előéletem legjobb Szentivánéji álom című előadását rendezte, aztán mégis örökké csak a Marat/Sade-ot emlegetik. Vagy Ascher Tamás, akinek a neve összeforrott Csehov A három nővérével, miközben akkor is, azóta is fantasztikus előadások kerültek ki a kezéből. Vagy Mohácsi János, akinek az Egyszer élünk óta ugyancsak fönt a mérce, holott nem akkor került oda, hanem sokkal előbb, és nem esett le azóta sem. A színházi néző kegyetlen: nem éri be kevesebbel.

De kevesebb-e vajon ez a Bárkibármikor című előadás a Titkainknál? Egyáltalán: a „kevesebb-több” dichotómiájával lehet-e leírni ugyanazon rendező több művét? Ez utóbbira lehet egyszerű választ adni: csak a legmagasabb csúcsok számítanak. De vajon létrejönnek-e ezek a legmagasabb csúcsok a többi, látszólag „kevesebb” előadás nélkül?

Csákányi Eszter
Csákányi Eszter

Az első kérdésre is lehet válasz: a Bárkibármikor nem kevesebb, hanem más, mint a Titkaink. Miközben föllelhető rajta Pintér Béla majd’ minden írói-rendezői kézjegye, mégis: a gyarapodó életmű egy másik vonulatába tartozik. Ha kapásból keresünk példát, hát az Anyám orra, a 42 hét mellé. Mondhatnám A sütemények királynőjét is, mert bizonyos vonások azzal rokonítják, de abban az előadásban mégis több elem húzott például a Titkaink felé.

Amennyiben a tematikus vezérfonalat keressük ebben a legutóbbi bemutatóban – hiszen ez oly egyszerű volt a kezdeti előadásokban, a Népi rabléttől kezdve a Kórház Bakonyon, A Sehova kapuján át az Öl, butítig –, első blikkre adódik a válasz: a dizájnerdrogok, az ő érdekes nevük (Élet, Remény), és a hozzájuk kapcsolódó drog-mentes asszociációk vezénylik a sztorit. És persze a drog csak ürügy, hisz leginkább a Pintér által igen kedvelt szimbolikus minőségében játszik, mert az élet maga drog, annak minden mellékhatásával. Amúgy a darab ismét családi közegben játszódik; nagymama-apa-fiú háromszögébe zsúfolódnak bele a boldogtalanság, kiszolgáltatottság, reménytelenség különféle változatai, amelyek együttesen súlyos idézőjelbe teszik az életet és az élet nevű dizájnerdrogot, ami vagy van, vagy nincs, de aki nem él vele, annak is van.

Friedenthal Zoltán, Pintér Béla és Roszik Hella
Friedenthal Zoltán, Szamosi Zsófia és Roszik Hella

Az Átrium színpada szinte üres; hangsúlyos a félig kék, félig fehér háttérfüggöny, a hold alakú nagy fehér kör, mely mögött áttetszik az élő zenekar, a színpadon pedig mindössze egyetlen bútordarab, egy hatalmas püspöklila fotel terpeszkedik. Elég is, ahogy az összesen öt színész is elég: hárman közülük több szerepet játszanak, míg Csákányi Eszter a nagymamát, Pintér Béla pedig az apát alakítja.

Aki nagyjából egyedül birkózik mozgássérült fia fölnevelésével, egyáltalán: az élettel, ami az ő számára szinte csupa áldozat, hiszen egyik oldalról az anyja nyomorítja, másik oldalról a fia korlátozza. És mégis: kitartóan és mélyen szereti mindkettőt ez a kissé pocakosodó középkorú magányos férfi, Árpád, elfogadva, hogy ezt mérte rá az élet nevű dizájnerdrog. Jöhet a remény.

Remény, hogy a fiú, Krisztián eljegyezni készül a tolókocsis Ritát, de a „trip” rövid, nincs eljegyzés, mert a fiú beleszeretett a gyógytornászába, Natasába. Aztán az apa is találkozik Natasával – innen indul a bonyodalom, nem illik elmesélni, mert Pintér Béla sztorira is „gyúr”. Tudja tekerni, fokozni, emelni.

Roszik Hella és Pintér Béla
Roszik Hella és Pintér Béla

Anyaga, mint rendesen, most is az úgynevezett való élet: ismerős dialógusok, fordulatok, indulatok és reakciók. Bőven merít most is a trashből – egyébként ez Mohácsiéknak is kedves forrása –, amelynek szövetébe lassanként fonja bele az álom-abszurd-képtelenség elegyét, együtt az elemelés állandó formulájával, az allegóriával, amely aztán színházi formát ad az egésznek.

Mert például a tolókocsis Ritát játszó Roszik Hella és a gyógytornásznőt játszó Szamosi Zsófia egyszercsak – aztán még többször – szerepet cserél; van ennek jelentése színházilag meg valóságilag is, bármikor lehetne bárki bárki, értjük, ahogy azt is, hogy a valóság szemszögéből nézve reflektálatlan figurák, mint például a hirtelen zavarodottá, az emlékezet terepén elveszetté váló nagymama egyszercsak abszurd sűrítmény lesz, a fölöslegesség sűrítménye, az értetlenség és képtelenség jelképe.

A drog a maga közvetlenségében is megjelenik – közhelyes közvetlenség a drogos pár dialógusa az elején, de legalább értesülünk a szer megannyi nevéről, meg arról, hogy mi miből van; vicces és jelképes, hogy az élet nevű cucc sima rovarirtó. Így kerülnek ide sorok az Európa Kiadótól, „a szavak néha semmit nem jelentenek”, de nehogy már magára Pintér Bélára gondoljon valaki, hisz ő csak eljátszik ezzel a sorral.

Szamosi Zsófia. Fotó: Puskel Zsolt, port.hu
Szamosi Zsófia. Fotók: Puskel Zsolt, PORT.hu

A színészet, az is speciális itt, hiszen az imitáció csimborasszója: az, ahogy Friedenthal Zoltán megszemélyesíti, a legapróbb ujjtartásig élethűen színpadra teremti a mozgássérült Krisztiánt, az voltaképpen a Pintér Béla színházának a lényege, amennyiben odapakolja a valóságot, semmi virbli, semmi trükközés, aztán mégis trükközve van. A színészet meg asszimilálva: magába olvasztja ezt a bizonyos szigorú imitációt.

Csákányi Eszter nincs asszimilálva – ő, pontosabban az ő színészete integrálva van, ami ez esetben azt jelenti, hogy megmarad Csákányi Eszternek, akit ismerünk, és aki az ő nagy tehetségét itt alázatosan beletolja az alakításba. Szinte – a megszólalásig – fölismerhetetlen, miközben nagyon is önmaga ebben az öregasszony szerepben, regényt lehetne írni az életéből annak alapján, amit a játékába, gesztusaiba, hanghordozásába belerak, persze, ez a regény is rögvalóság lenne, fikciós doku.

Szamosi Zsófia és Roszik Hella flottul cserélik a szerepeket, ha kell, de mégis a primer figurájukban jók igazán: Roszik a tolókocsis Ritában, Szamosi a gyógytornász Natasában.

A főszerepben Pintér mindent tud, mármint Árpádról, erről a halmozottan hátrányos helyzetű körépkorú pasiról, és arról is, hogyan kell eljátszani: nagy beleéléssel, ami ugyancsak tálentum kérdése. Ismerjük ezt az Árpádot, ahogy találkoztunk már a többi alakkal is; láttunk ilyen nagymamát, szembejött már ez a gyógytornász, és a többiek is, de hogy hol és mikor, arra már nem emlékszünk. És nem igazít el a kissé (nem kissé: nagyon) mesterkélt nevekkel pöttyözött magyar főváros sem; hiába lett Bujatest, meg kapott eltorzított nevet a Margithíd, a Mechwartliget, a Duna és a többi, ezúttal nincs kipányvázva ez a történet a mi időnkbe és helyünkbe. Hacsak nem a legvégén, amikor Pintér Béla – ugyancsak szokásosan – még egyet fordít az egészen, és landol minden és mindenki ott, ahol vagyunk: az Átriumban, egy színházban. Ezen a ponton sem „spoilereznék” tovább.

Nem kevesebb, térek most vissza a kezdőponthoz: más. 
Szerző: Csáki Judit
Szerző:  Pintér Béla
Cím:  Bárkibármikor
Jelmeztervező:  Benedek Mari
Tér:  Tamás Gábor
Fény:  Varga László
Hang:  Simon István
Dramaturg:  Enyedi Éva
Zenei vezető:  Kéménczy Antal
Rendező:  Pintér Béla
Szereplők:  Csákányi Eszter,  Pintér Béla,  Friedenthal Zoltán,  Szamosi Zsófia,  Roszik Hella
Zenészek:  Kéménczy Antal,  Veér Bertalan,  Mózes Zoltán,  Pelva Gábor,  Póta György