A Bérczi Zsófia vezette társulat hitvallása szerint a képzeletet és a képzőművészetet kelti életre, tagjainak többsége hivatásszerűen is az emberi lélekkel bíbelődik – tanári, pszichológusi végzettséggel, írói, táncos, képzőművész, zenész alkotói múlttal vesz részt a produkcióban. Az Octopus Tarot Labirintus interaktív színházként aposztrofálja magát, az erre fogékony elméknek azonban sokkal többet nyújt az egyszerű és szokásos szorongásnál – jaj, csak nehogy engem vonjanak be valahogy. Itt a bevonódás alapkövetelmény, ahogy az a labirintus, vagy a Tarot szimbolikájából már előre sejthető is. 

A labirintusjárás: a kacskaringós, zsákutcákkal fenyegető útvonalon a középpont felkeresése, majd a legalább ilyen fontos visszatérő szakasz, a kiút megtalálása minden kultúrában spirituális utazást szimbolizált, akár a leginkább közismert ember-állat Minótaurosz, akár más szörnyeteg bujkált a rendszer legközepén.  Se szeri, se száma a több ezeréves labirintus-ábrázolásoknak, és aligha hihető, hogy pusztán unaloműző fejtörőket véstek volna eleink kőbe és sziklába. A labirintusnak ugyanis nem az a lényege, hogy eltévedjünk benne, nem öncélú útvesztő – védi, ami belül rejtezik. Arra ösztönöz, hogy makacsul kutassuk az utat a belsejébe, ahol nyilvánvalóan érték lapul. A körkörös befelé haladás az örvény élményével ajándékoz meg, a középpont nyugvópontot jelent, ahol valamiféle jelentőségteljes találkozás élménye vár. A tanulságot a nem kevésbé tekervényes visszaúton van időnk feldolgozni, hogy aztán megváltozva, újjászületve kerüljünk vissza a nagyobb, univerzális körforgásba.

Minótaurosz állatvolta arról is sokat elárul, hogy miféle találkozásra számíthatunk a labirintus közepén: semmiképp sem kellemes randira. Olyasmit találunk ott, amiről leginkább tudni se szeretnénk, ezért zártuk sötét üregbe. Csakhogy amíg létezésünk középpontjában a szörnyeteg él, nincs nyugtunk – áldozatokat követel. Thészeusz megöli Minótauroszt: a hős leszámol a benne élő állattal, és így születik magasabb rendű életre – a görögök persze eléggé a földön jártak ahhoz, hogy tudják, a démonok felett aratott győzelem csak időleges, előbb-utóbb mindnyájan elbukunk. Démonai mindnyájunknak vannak, egyvalami hiányzik: a rítus, hogy megszelídítsük őket. Nem táncolunk, nem zenélünk, nem festünk képet, nem engedjük át a lelkünket idegen hatalmaknak – vagy ha igen, nem tudjuk, mit is cselekszünk. Amikor a démonok már végképp nem hagynak nyugtot, orvosokra bízzuk magunkat – az öngyógyító mechanizmusok ideje lejárt. Az önismereti terápiás csoportok, belső-rajz tanfolyamok és egyéb lélekszabadító műfajok virágzása arra figyelmeztet: valami hiányzik.

Az Élőkép Társulat produkciója e hiány betöltésére kínál alkalmat bambuszból és fehér leplekből épített labirintusában. A bolyongás élményét megfejeli egy másik ősi archetipikus szimbólumrendszer, a Tarot kártya figuráinak megjelenítésével, akikbe a labirintusjáró lépten-nyomon belebotlik, diskurzusba elegyedik. A társulat vezetője a produkciót lélektréningnek nevezi, amire a környezet esztétikája rásegít.

Ő maga díszlettervezés helyett építészetet és fotót tanult, de álma kezdettől a vizuális színház. Az Élőkép Egyesület 2004-ben alakult, tevékenységükben az interaktív színházi produkciók mellett vizuális mozgásszínház, megrendezett fotó és public art is helyet kap. A Tarot Labirintus olyan terepet kínál, ahol a sokféle műfaj – építészet, látvány, fotó és a társulat minden tagját inspiráló spiritualitás sokatmondó eleggyé állhat össze. A Tarot figurák az emberi élet különféle „szerepeit”, helyzeteit, kihívásait szimbolizálják, a szabadon és felelőtlenül bóklászó Bolondtól az érett és megfontolt Uralkodóig, a másokról gondoskodó Uralkodónőig, a belső mélységeket uraló Papnőig, vagy az ellentétes indulatokat mindig egyensúlyban tartó Kocsihajtóig. Még az olyan, látszólag egyértelmű figurák, mint a Nap, az Erő vagy a Halál is a jelentések számtalan rétegét kínálják, ha van időnk és bátorságunk elmélyedni az értelmezésükben. Az Akasztott ember vagy a Torony már komolyabb asszociációs képességet tételez fel, de mivel a Tarot manapság elég népszerű szimbólumrendszer, az internet labirintusában bóklászva a laikus is felkészülhet a mágikus utazásra. A kártya egyiptomi eredetű, az egyiptomi kultúra pedig az életet minden mozzanatában utazásnak tekinti, amely a halállal sem ér véget. A Tarot lapjai az út elejére a Mágust, a semmiből mindent teremtő alkotót helyezik, őt követi a Bolond, az öntudatlan létezés, a végén pedig a Világ – a teljesség – zárja a sort. A labirintus és a Tarot házasítása megduplázza a lélek felfedező útjának élményét.

Vizuális színházról lévén szó, az élmény harmadik összetevője a látvány, ami talán a leginkább magával ragadó ebben a produkcióban – bár ennek a labirintusnak épp abban rejlik az ereje, hogy minden érzékszervre egyszerre hat, minden érzéket igyekszik megmozgatni. Színes leplekbe burkolt, széles kalapos figurák osonnak, imbolyognak, suhannak a sejtelmes fehér sátor körül, majd végül eltűnnek a kíváncsian bebocsáttatásra váró látogatók szeme elől, a leplek rejtekében. Bérczi Zsófia diplomamunkája a MOMÉ-n az a csomag Tarot kártya volt, amelyből a játék külső résztvevői még azelőtt, hogy a labirintusba lépnének, húznak egy lapot a Próféta asztalánál. A lapon a kalapos figurák egyike köszön vissza, egy japánosan egyszerű bambuszkapu keretei között pózolva, előre vetítve azt, amire a figura a vele találkozót figyelmezteti. A Tarot 22 lapját az alkotók két plusz lappal egészítették ki, így huszonnégy lehetőség közül választ a sors a résztvevő számára egy szerepet. A labirintust ugyanis ennek a figurának a szerepében kell az arra vállalkozónak végigjárnia. Hiszünk vagy nem a sors irányító erejében, nagy kockázatot semmiképp sem vállalunk, a Tarotnak ugyanis épp az a lényege, hogy olyan szerepeket kínál, amiket valamikor, valahogyan mindnyájunknak el kell játszani. Amikor magunkra öltjük a figurának megfelelő színű fejfedőt, némi meditatív rásegítéssel megkereshetjük magunkban, hogy hol kapcsolódik életünk az adott figura karakteréhez.  Ehhez egy szövegkönyv is a rendelkezésünkre áll, amelyből az is fogalmat nyerhet a „szerepéről” aki a Tarotról még hírből sem hallott. Az arra fogékonyakat már maga a színorgia elvarázsolja a belépés előtt: huszonnégy kifejező árnyalatú karima függ sorban a sátor bejárata előtt – igazán nagy pech kell ahhoz, hogy a színek bűvöletében élő kritikus épp a szürkét húzza – de nyilván ez is egy helyzet, amivel szembe kell nézni, útra kell indulni a labirintusban. 

A többi már annyira személyre szabott, hogy nehéz elképzelni, hogyan lehet forgatókönyvet, szövegkönyvet írni a sok előre nem látható kérdésre és felvetésre, ami a látogatók által képviselt szerepek, és a „labirintuslakók” találkozásaiból adódhat. Minimális matematikai készséggel belátható, hogy alapesetben 24-szer 24 lehetőségről van szó, ami az egyéni vonások folytán tovább gazdagodik. A kulcs egyrészt a játszók pszichológiai és spirituális képzettsége, másrészt maga a Tarot, amely univerzális szimbólumrendszer, olyan keret, amit a bolyongók, illetve a játszók személyisége képes élettel megtölteni. A társulat tagjait a rendező a személyisége, előképzettsége alapján választotta ki az adott szerepre, és mindenki beletölti a figurába a saját életútján megszerzett készségeit. A labirintusjáró ennek következtében hol táncol, hol rajzol, hol zenét hallgat, hol csak szimplán ellazul, paradicsomot majszolva. Külön élmény a figurák színéhez és öltözékéhez hangolt kellékeken – ékszereken, haj- és fejdíszeken jártatni a szemet. Aki olyan szerencsés, mint a Halál, és a kezdeti szürkeség sokkján már túltette magát, rögtön az első állomáson lufiba eregetheti, és a levegőbe engedheti minden rossz gondolatát, és könnyedén libeghet végig a négykézlábazásokkal is nehezített akadálypályán. A Bolond, akitől a lufit kapta, rózsaszín ruhácskájában minduntalan felbukkan, ránézésre valóban ütődöttnek tűnik, később kiderül, hogy személyesen a Hoppárézimi! írójához volt szerencsénk. 

Tévedés azt hinni, hogy a szín- és hangpompás élmény csupán laza bújócska – aki komolyan veszi, azt rettenetesen kimeríti az utazás, akár könnyedén megtalálja a kijáratot, akár újra és újra ugyanabba a zsákutcába fordul. Előbb-utóbb azonban ott ülünk a Világ színe előtt, a szerepünkre szabott zeneszerszámmal a kezünkben és eljátszhatjuk életünk aktuális melódiáját – akár szabadulásra váró társainkkal egy zenekart alkotva. Innen már csak egy út vezet kifelé, ezen a Halál kalauzol, és a Kapu enged utunkra. 

A szimbolikus labirintusban a Halál a központi figura – az egyiptomiak és sok más kultúra szerint sem morbid befejezés, hanem egy új életszakasz kezdetének szimbóluma. Amit eddig magunkkal hoztunk, le kell tennünk, üres kézzel kell átlépnünk a kapun, az új minőség felé. Az Élőkép Társulat Octopus Tarot labirintusa hetek múltán is felidéződik abban, aki végigjárta – legtöbben ezt évről évre a Sziget Fesztiválokon tehetik, de az érdeklődők a társulat honlapjáról is tájékozódhatnak új időpontok felől. A visszaút a középpont felől az élet forgatagába már odabent, a lélekben zajlik.