Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

MOST ITT TART

Schilling Árpád és Krétakör: Lúzer – a remény színháza / Trafó
2014. okt. 9.
A Krétakör új előadása az időről szól: a Lúzer elszámolás a múlttal, leszámolás a jelennel. A jövőnek ezúttal nem osztottak lapot. JÁSZAY TAMÁS ÍRÁSA.
Schilling Árpád dühös. Annak, aki kicsit is figyelemmel kíséri a Krétakör alapítójának és művészeti vezetőjének látszólag improvizatív, utólag visszanézve azonban nagyon is következetes pályamódosításait, ezzel persze még nem mondtunk semmi újat. Schilling és a mellette álló csapat azon maroknyi színházi csoport közé tartozik ma Magyarországon, amelynek nem egyszerűen véleménye van a regnáló hatalomról, hanem – mint az elhangzik a Lúzer nyitó jelenetében is – közfeladatot ellátó szervezetként kötelességének érzi, hogy álláspontját időről időre különböző csatornákon megossza velünk. Akkor is (vagy hát: főleg akkor), ha az nem tetszik a hatalom képviselőinek.
Schilling Árpád
Schilling Árpád
Illetve nem is annyira a hatalom érdekes itt, hiszen jó esetben annak ügyvivői jönnek és mennek, egy normális demokráciában néhány évvel távozásuk után már a politikusok nevére sem emlékszünk. Miért is tennénk, amikor a négyévente aktuálissá váló garnitúracsere közben az állampolgárok, vagyis te meg én itt maradunk, hogy abból gazdálkodjunk okosan, amit az általunk megválasztott politikusok a kezünkbe adtak. Ami Schillinget tehát igazán érdekli, az a mindenkori néző, a színháznak, ezúttal a politika színháztermének a közönsége, ami a demokrácia intézményein keresztül látszólag aktív, valójában azonban nagyon is passzív módon képes csak közbeszólni abba a jó esetben cirka hetven-nyolcvan évig tartó előadásba, ami éppenséggel az ő élete. 

Schilling csökönyösen ragaszkodik régi mániájához, ti. ahhoz, hogy vitapartnerként, egyenrangú félként tekintsen a nézőre. A Krétakör története leírható a néző szerepének a változ(tat)ásain keresztül, de ha nem az 1995-ben alapított színházi társulat, hanem a 2007-ben a helyébe lépett, nevéből a színház szót is elhagyó produkciós iroda projektjeire tekintünk, azokból is az utóbbi két év nagy érdeklődéssel kísért termésére, az újabb irányváltások egyértelműek. A Korrupció szigorúan analitikus, egyetlen, dinasztikusan szerveződő családon keresztül egy egész generációt, sőt az országot leíró klinikai látleletként működött. A párt két kisvárosi magyar család megint csak prototipikusnak érezhető felemelkedés- és lezüllés-története hűvös profizmussal abszolvált össz-művészeti show volt, melynek végén a nézők új generációja kapott (látszólag) lehetőséget arra, hogy megszólaljon. A Lúzer – a Krétakör korábbi előadásaihoz hasonlóan – egyértelműen magába építi az ezen az úton megszerzett tapasztalatokat, miközben zavarba ejtően radikális hangot üt meg.

Mert, ahogy már említettük, Schilling Árpád dühös. Az indulat nem rossz kiindulási alap az alkotásnál, a valódi kérdés mindig az, hogyan kanalizálható a méreg, hogyan közvetíthető és hogyan fogalmazható újra úgy, hogy egyszer csak alakot váltson és érdekessé váljon azok számára is, akik nem közvetlenül érintettek. Az olykor bennfentesnek megmaradó Lúzer bő órányi jelenetfüzére az egész rendszer türelmes és körültekintő, józanul elemző megrajzolását egyértelműen reménytelennek ítélve a rövid, tömör, felkavaró kijelentések és a kétségbeesett felkiáltások mellett teszi le a voksát. És ehhez a választott formához elengedhetetlen, hogy a cinikus és improvizatív, az állampolgárait lekezelő hatalmat nyilvános beszélgetésekben, interjúkban, vitacikkekben, videókban ostorozó Schilling végre színpadra lépjen. Szükségszerű, hogy Schilling ezúttal a saját bőrét vigye vásárra, és ebben az esetben ebben nincs semmi áttételesség: direktben ezt kapjuk. 
Terhes Sándor
Terhes Sándor
Amikor mi belépünk a Trafó nagytermébe, ő már ott áll a színpadon, kezében Marx-szobrot szorongatva, érdeklődéssel figyelve az érkezőket, üdvözölve az ismerősöket. Aztán indulatosan számol be a Krétakör kálváriájáról, a politikai nyomásra lecsökkentett minisztériumi támogatás visszautasításáról, illetve a hivatal előtt prezentált, a támogatási értesítés apró fecnikre tépéséről készült videóperformanszáról. A kis magyar pornográfia e szép új fejezetének minden részletére nem feltétlenül kíváncsi néző már itt elbizonytalanodik: tényleg azért vásárolta volna meg a színházjegyét, hogy a pénztelenségről panaszkodó Schilling kiselőadását hallgassa? 
Azonban a meglepetés, a váratlanság, mint az est fő szervező elemei, rögtön működésbe lépnek, hiszen Schilling a színpadra hívja feleségét, Sárosdi Lillát, felszólítva, hogy mutassa meg, hogyan reagált a videóra. Még az is eszembe jut, hogy talán a Lúzer előtanulmánya, vagy akár előzetese volt a minisztérium előtt készült felvétel, hiszen a civil szervezetet vezető, az őt sújtó diszkriminációról beszámoló Schilling Árpád állampolgár ezen a ponton (?) átváltozik Schilling Árpád színésszé, aki egy Schilling Árpád nevű rendezőt játszik, s aki a legvisszataszítóbb modorban kezd parancsolgatni a Sárosdi Lilla nevű színésznek. Flashback a videó felvételének idejére: Lilla kineveti Árpádot, de egyben aggódik is, hogy baja lesz még ebből. 
Schilling pedig megállíthatatlanul sorolja a kurrens botrányokat a Fradi-stadion fölött elhúzó Gripen-vadászgépektől Lázár János szállodaszámlájáig, hogy végül a cinikus kormányzat mellett létező, nácikból és töketlenekből álló ellenzék említésével zárja be a kört. A mi nézőtéri némaságunk és az ő színpadi szókimondása feszültséget generál, s azt üzeni: volt lehetőségünk megszólalni, mégsem tettük, akkor most már ne csodálkozzunk semmin, hiszen önként hajtottuk a fejünket a bárd alá. Ő pedig itt és most, a nyilvánosság előtt feladja: nem művész többé, csupán a szégyen szobra. Meztelenre vetkőzik, testére üzenetet írhat bárki a kormánynak, majd újabb fordulat: a nézőtérről felálló, minket, vagyis a látottakkal kapcsolatos kételyeinket képviselő, azokat hangosan kimondó fiatal színész, Ördög Tamás és a meztelen Schilling birkózása. Generációk óhatatlanul komikus egymásnak feszülése ez, miközben a nézőnek – mint a Krétakör 2007 utáni projektjeiben mindig – döntenie kell: kinek hisz, kit választ, kivel megy tovább. 
Terhes Sándor és Sárosdi Lilla. Fotók: Fegyverneky Sándor. A képek forrása: Krétakör
Terhes Sándor és Sárosdi Lilla. Fotók: Fegyverneky Sándor. A képek forrása: Krétakör
A fikció itt már teljesen eloldódni látszik a valóságtól, de a Lúzer végig ügyesen egyensúlyoz, ám nem csak ezek, hanem például a tegnap és a ma, a privát és a közösségi, az egyéni és a társadalmi között is. A régi, a híres Krétakör előadásaival például sokkal jobban tudott menni a Berlinben élő Hanna (Láng Annamária), aki a tanácstalanul maga elé bámuló Lillát igyekszik felvilágosítani a nők helyzetéről, ahonnan egyenes út vezet a (magyar) színész kiszolgáltatottságának keserű kommentárjáig. A látens meleg kalauz felkavaró sztorijából hasonlóan váltunk át a történet megfilmesítésére pályázó rendezőnek a pénzosztó bizottság előtti megalázásáig. És miközben keserűen röhögünk a töredékekből épülő est kortárs magyar valóságot taglaló jelenetein, Schilling nem engedi, hogy az ő történetéről megfeledkezzünk, sőt közbeszúrásaival, néma vagy tevőleges jelenlétével kisiklatja, új jelentések felé irányítja a nézői figyelmet. 
A Lúzer egyik legfontosabb tanulsága a könyörtelen idővel való szembesülés: alig hetven percben Krétakör-összest kapunk az elmúlt húsz év eseményeiből, amiben a legendás sikerre, a Sirájra való többszöri visszautalás (Árpád mondja a pénzosztóval szemérmetlenül kokettáló Lillának: „Én rendezek egy Csehovot, csak gyere haza”) mellett felbukkan A szabadulóművész apológiájának torzonborz, meztelen, faltörő Schillingje, no meg az is, aki a nézőktől karnyújtásnyira üvöltözik a színháztól besokallt Lillával, sőt még a W – Munkáscirkusz is megidéződik azzal, hogy újra ruhátlanul látjuk az időközben anyává lett, természetszerűleg megváltozott testű Sárosdi Lillát. Schilling közben meg kiröhögi a múltját és a történet főszereplőjét, vagyis önmagát, az európai hírnévnek örvendő, minden létezhető díjat begyűjtött, korosztálya legtehetségesebbjének elkönyvelt rendezőt, a beváltat rögtön elunó, folyton új utak felé kanyarodó színházcsinálót. A záró jelenetben bevásárlószatyorral a fején, ördögűzést követően pelenkázzák be a Nagy Művészt, akinek utolsó erejéből arra még futja, hogy átvegyen egy nagy állami kitüntetést a király helytartójától. Itt már persze senki se nevet: innen már nincs tovább, megérkeztünk.

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek