Az afgán nép nemcsak a „terror elleni háborúnak”, de a konfliktusról készített filmeknek is nagy vesztese. A nagyobb mértékben eszkalálódó iraki háború árnyékában egyébként is kevesebb figyelem vetült az országra, de az a pár merész nyugati alkotó, aki egyáltalán hozzá mert nyúlni a témához, inkább a katonák, és nem az őslakosok élményhalmát gyúrta bele filmjébe. Az amerikaiak, szokásukhoz híven, vagy elemző dokufilmmel (Rethink Afghanistan) vagy hiperrealista háborúpornóval (A túlélő) jelentkeztek. Utóbbiban a digitálisan feljavított, aprólékosan „valósághű” harcjelenetek olyan – szó szerint – zsigeri hatást kínáltak, hogy közben a legtöbb néző nyugodt szívvel feledkezhetett meg arról, hogy A túlélő világképe valahol a nyolcvanas évek gyermeteg akciófilmjeinek szintjén rekedt meg.

A „kiszolgáltatott afgánokat” megmentő Hős Fehér Ember mítosza az, ami a Világok közöttben problematikussá válik. A perspektíva ezúttal a németeké, a színészből rendezővé előlépett Feo Aladag magától értetődő természetességgel illeszti az afgánok nézőpontját a hazáját (és nem az afgánokét) szolgáló német hadseregé mellé. Jesper, a kis falu védelmére kirendelt katona a vezetőség kockázatos bevetésektől óvó parancsai, valamint az afgán önkéntes erőkhöz fűződő bajtársiasság között őrlődik. Tolmácsa, Tarik pedig a népe és a nyugatiak iránti elkötelezettsége között: míg falujában már kinézik és meg is fenyegetik a tálibok, mert fordít a németeknek, addig a bevándorlási hivatal következetesen megtagadja tőle és egyetemre járó húgától a német vízumot, mert nem tudják bizonyítani a veszély valóságosságát.

Jesper és Tarik szakadozott párbeszédeiből és összefonódó sorsukból bomlik ki Feo Aladag víziója a kultúrák közti kommunikáció nehézségeiről, az afganisztáni beavatkozás szükségességéről és visszásságairól. A rendezőnőnek, aki 2010-ben a női melodrámák tradíciójába lehelt életet a Németországban élő török nők identitásproblémáit feszegető Az idegennel, nem kenyere az árnyalt fogalmazás. A Világok között, ha őszintén is, de esetlenül mesél, kevés az ironikusan életszerű pillanat, mint amikor a tolmács késése miatt úgy beszél el egymás mellett az afgán melós és a német katona, hogy közben mindketten ugyanazt akarják. Többségében csak tételmondatokat csapnak egymás fejéhez az összevitatkozó felek.

Hiába a jó szándék, a Világok között nem tesz meg mindent az afgánok mélyebb megértéséért, csak a kultúrák közti különbségeket szögezi le. Nyugati szemmel különc szokásokat listáz, amik problémaforrássá válnak (a tehenet akkor is tilos megölni, ha haldoklik; a halottakat 24 órán belül el kell temetni), de nem ad rájuk még rövid kulturális vagy vallási magyarázatot sem. Ráadásul az a maroknyi ember, aki a 2011-es Titanic Nemzetközi Filmfesztiválon láthatta már az Armadillo című dán dokumentumfilmet, netán az amerikai Restrepot (amiben egy az egyben láthatjuk a nevezett tehénincidenst), kevés újdonságot nyerhet a Világok közöttből. A dánok elgondolkodtatóbb, nehézsúlyú kérdéseket tettek fel már azzal is, hogy a katonák unalommal terhes hétköznapjait festették le. Az ún. „gyalogos doku” (grunt’s doc), amely a terepen dolgozó katonák földközeli perspektívájából tárja elénk a háborút, arra kereste a választ, miért vállalják önként a bevetéseket a katonák, és azt találta válaszolni, hogy a fiatalos kalandvágy, a számítógépes játékokból és filmekből nyert idealizált, macsó férfiképnek való megfelelés lapul a háttérben.

A Világok között ezzel szemben csak egy morális dilemmának álcázott eldöntendő kérdést (a katonai parancsot vagy a humanista elveket kell-e követni) szegez a nézőnek, és arra meglehetős kiszámíthatósággal felel. Az amerikaiak után Aladag sem tudja levetkőzni a didaxiskényszert, mivel szükségét érzi annak, hogy elsősorban állást foglaljon, ahelyett, hogy a megkoreografált drámából bontaná ki a szituáció finomságait. Aladag vonzódik a fontos, problematikus témákhoz (Az idegenben a férfiközpontú török kultúra nyomta agyon a függetlenedni kívánó nőt), de rendre kalapáccsal szögezi le mondandóját.

A feszültség azonban még így sem pereg ki a filmből, köszönhetően a helyszíni forgatás szavatolta valósághűségnek és Judith Kaufmann izzadt, paranoid atmoszférát sugalló képeinek. A hangmunka ügyesen sűríti a háború zajait és néhol horrorfilmre emlékeztető hanghatásait, Aladag sokat fejlődött, precíz rendezése pedig a komótos tempó ellenére is kellő feszességet kölcsönöz a filmnek. Ám hiába a technikai nívó, a színészek hiába igyekeznek, hogy árnyalt karakterré gyúrják egy-két tollvonással megrajzolt szerepeiket (Jesperről például csak annyit árulnak el, hogy bátyja halála után indult második bevetésére, és érzelmileg felhevült állapotban teljesíti a szolgálatát). A Világok között nem grundol kellően komplex drámát, és a jövőt illető optimizmusának és az afgán fiatalok helyzetét jellemző kiábrándultságának kevercse is kiegyensúlyozatlan marad. Zsurnalisztikai munkának viszont megteszi: az afganisztáni háborút és a nyugati szerepvállalást övező álláspontok nagy részét játékba hozza. Csak a játékszabályok ne lennének olyan egyszerűek.