Vannak a magyar kultúrtörténetnek olyan csodabogarai, akik mintha arra várnának csendesen szunnyadva, hogy az irodalom felfedezze őket magának. Ezek a felfedezések időről időre meg is történnek, ám az izgalmas történeti anyag még nem garancia a sikerre. A nőként élő Vay Sándor gróf mai szemmel is kuriózumnak számító, gender-határokat feszegető történetét például nemrégiben Rakovszky Zsuzsa VS című könyvében gyúrta regénnyé, de nem tudta maradéktalanul kiaknázni a benne rejlő lehetőségeket. Péterfy Gergely viszont remekbe szabott módon formálta szépirodalommá Kazinczy Ferenc és Angelo Szolimán közös történetét egy „valóságon” alapuló, de végeredményben mégis fiktív regényben, amelyet minden bizonnyal (nem csak) az idei év legfontosabb megjelenései között tartunk majd számon. 

A történet magja szinte hihetetlen: a XVIII. századi bécsi udvarban élt egy világlátott, sokoldalúan művelt, fekete bőrű ember, akinek a fél világ a csodájára járt. Egyszerre volt ő bazári majom, az idegenség élő szobra és a bécsi szabadkőművesség fontos alakja, aki nemcsak jó társalgó, de éles elméjű tudós, valóságos polihisztor is volt egyszerre, aki a természettudományok területén belül is az orvosi tudományokban mélyedt el leginkább; halálában pedig az emberiesség megcsúfolásának jelképe lett.  Különleges helyzetét egyszerre jellemezte a kivételezettség és a kitaszítottság, szűkebb és tágabb környezetéből kíváncsiságot, fékezhetetlen szexuális vágyat, tiszteletet vagy éppen megvetést és gyűlöletet is kiváltott. „Ez a perspektíva, ahonnan ő szemügyre veheti a Habsburg birodalmat, olyan ritkaság, amelyben az a legkülönlegesebb, hogy még a legokosabbak, a legnemesebb lelkűek és a legtapasztaltabbak sem képesek teljes egészében belehelyezkedni: így ő egy olyan világ hírhozója, amit rajta kívül nem láthat senki sem.” (12)

Ennyi elég is lenne egy izgalmas, a testpolitikát, antropológiát és egyfajta radikális idegenségtapasztalatot színre vivő műhöz. Ráadásul Angelo Szolimán atyai jóbarátja, szellemi társa volt Kazinczy Ferencnek, akinek sorsával meglepően sok szál kötötte össze. Az ő barátságuk megrázó történetéről szól ez a rendkívül alaposan megszerkesztett, rejtett és nyílt párhuzamokkal alaposan megterhelt regény, amely így egyszerre olvasható az elátkozott magyar géniusz reménytelen küzdelmének meséjeként, a felvilágosodás melankolikus kritikájaként és nagyformátumú tudós elmék különleges szenvedéssel és örömökkel teli életének rajzaként. 

Az elbeszélés szerkezete többszintes: egyetlen drámai helyzetben elhangzó belső monológból bontakozik ki a szövegfolyam. Ennek az alaphelyzetnek anaforikus leírásából, ezt ismételve-variálva indul mindegyik fejezet, hogy a fel-felszakadó emlékezés egyre mélyebb rétegeket érintve jusson el a traumatikus erejű múltidézésen keresztül újra kiindulópontjához. Török Sophie, Kazinczy felesége a bécsi természettudományi múzeum raktárában állva szemléli a vitrinben Angelo Szolimán preparált testét, amely halála után bizarr és evidens módon – a többi Bécsben élő feketével együtt – kiállítási tárggyá vált. „Az izmok és az erek mesterien kifaragott domborulataira egykor ráfeszülhetett a fekete, ruganyos bőr, de a fa időközben elöregedett, szétrepedt, és szétszakította a ráfeszülő anyagot. Az ember és a fa különös keveréke állt így elő, mint egy mitológiai lény egy ismeretlen nép meséiből.” (14) Ez a test, ahogy a dinamikusan előrehaladó narráció lassan kibontja, nem pusztán a megaláztatásokat, a kívülállást, a saját test fölötti rendelkezés jogának hiányát jeleníti meg, de az elbeszélés, a belső monológ fiktív idejében már halott Kazinczy emlékezetét, egész életművének kudarcát is felmutatja. 

A két főhős sorsában közös a stigmatizáltságból eredő kudarcok sorozataként megélt élet, a meg nem értettségtől való szenvedés, a kitaszítottság tudata. Mindketten elgondolhatók a felvilágosodás termékeiként, afféle aufklérista-forradalmár antropológiai konstrukcióként, amely konstrukciók az addig rendelkezésre álló szótár szerint megnevezhetetlenek, nem részei a fennálló világrendnek: csak egy új, saját maguk által létrehozott rendszerben gondolhatók el. 

Kazinczy felesége így emlékszik nagy, közös tervükre: „Úgy akartunk élni, ahogy előttünk Magyarországon még senki – de tudtuk és akartuk ezt azt elkülönülést, és tisztában voltunk avval, hogy mitől és mennyiben fogunk különbözni.”(44) A forradalmian új eszmékhez forradalmian új élet jár: a felvilágosodás és a romantika alapján átesztétizált, a művészetek által ihletett és átitatott élet, amely önmagában, a művészet és a tudomány révén transzcendenssé válik, legnagyobb ellensége pedig a földhözragadt praktikum. 

Ám az ideák világából Kazinczyt földre rántja az őt kisemmiző rokonok ármánykodása, a műveletlen parasztok értetlensége: voltaképpen az egész világ fenyegetést jelent számára. Börtönviselt emberként, szabadkőművesként gyanú övezi minden lépését, az ismeretlentől való babonás félelem és a balszerencse miatt tehetetlenné válik. Egyre elkeseredettebb harcai – a magyar nyelv, a magyar kultúra megreformálásáért – végeredményben a bebörtönzéséért kijáró bosszút jelentik, jelentenék számára, amelyet Bécsen, a hatalmasokon, a műveletleneken állhat, a barbárokon, ha tetszik, azokon, akik kitömték és kiállították egyetlen barátját.     

Az értetlen és ellenséges körülmények ellen szélmalomharcot vívó Kazinczy története ugyanúgy megrázó erővel van megírva, ahogy Szolimán általa elbeszélt életrajza. Az olvasónak nem nagyon van más választása, mint együttérezni a két főszereplővel, miközben az árnyalt és plasztikus ábrázolás kettejük áldozati szerepével kapcsolatban nem fogalmaz meg kételyeket. Akár túlkomponáltnak is nevezhetjük a könyvet, amennyiben rendkívül gazdag önreflexióban, gyakoriak az önértelmező szólamok és ezek mind egy irányba hatnak: de éppen ez az egyirányúság vagy tömbszerűség teszi képessé arra, hogy letaglózó erővel hasson az olvasóra.