Egy „helyi” háborút kirobbantunk

a saját helyi érdekeink védelmében.

Hergelj fel pár száz hülye indiánt,

kicsit lövöldöznek, azt hiszik…

Aztán jön a hadsereg hernyótalpa.

Nem is olyan nagy baj,

egy kicsit éltek.

A külügy elhatárolja magát

(mellesleg tényleg nem emlékezik,

hogy mit is gondol tulajdonképpen,

mert közben a politikai mező

merőben átrendeződött).

(Petri György: Smiley reggelije – részlet)

 

 

Nem lehet mindig a genezistől indulni, úgyismint kályha, mert akkor lényegében sehová sem jutunk el. Ha fogva tart a “mindig mindent visszamenőleg is tisztázni” kényszere, akkor nehezen tudnánk ad acta tenni mindazt, amit már tudunk, vagy legalábbis tudhatunk. És nem a műfaji definíciókra gondolok itt, mert kis túlzással: ahány slammer, annyi definíció. Szerintem akkor is így van ez, ha tagadhatatlan (igaz, nem is akarta senki tagadni), hogy egyes szerzők különböző szövegei, illetve különböző szerzők egyes szövegei között jócskán akadnak szerkezeti, működési mechanizmusbeli, eszközhasználati átfedések, a retorikai alakzatok mellett pedig nyilvánvalóan attitűdbeli hasonlóságok is mutatkoznak, ahogyan arra Kemény Lili is rámutatott – csakhogy még ezek az elemek is jóval többen vannak, mintsem hogy egységes meghatározást adhatnánk ennek az egésznek, amit én egyébként nehezen behatárolható gyűjtőműfajnak szeretek nevezni, és amit minden lehetséges alkalommal máshogy látok, a nézőtérről csakúgy, mint a színpadról. Nincs két egyforma estém. Minden alkalommal valami más csillan meg, akkor is, ha takkra ugyanazokat a szövegeket hallom – nem sokszor, de előfordult már ilyen is. Annyira sokváltozósak ezek az alkalmak, a legtöbb este legalábbis, hogy néhány hangsorral nem látom definiálhatónak, amit jobb híján úgy nevezünk, hogy slam poetry. 

És engem pont nem érdekel, hogy költészet-e. Vagy hogy irodalom-e. (Lehet az is.) És szerintem szomorú, hogy még mindig ezen dercegünk.

Egyébként nem kell költészetté válnia a slamnek – és akkor ez már egy valamilyen válasz Marno János kérdésére, már ugyanis, hogy “miért kell feltétlenül költészetté válnia?” Miért kellene? Pláne feltétlenül? Fölütötte volna szöszi fejét ilyen igény? Föltűnően elkezdték volna magukat költőként aposztrofálni “a” slammerek? Mely közösség különben jóval nagyobb, heterogénebb, töredezettebb, esetlegesebb annál, hogy egy kollektív alannyal el lehessen intézni jól. Sem Békéscsabán, sem Pécsett, de még a Klauzál utcában sem láttam még soha slammert, aki atomkészen azzal riogatja a kiscsajokat, hogy ő az új József Attila. Költőből már láttam ilyet. És? Ez jelent valamit? Nem jelent semmit.

Ahogy az sem jelent semmit, semmi rosszat, ha a magába-bábozódó alany hajlamos idegenkedni tőle, mert nem tetszik neki a “műfajból eredő fokozott exhicionizmus”, és a vele társuló “tolakodás, hízelkedés, kérkedés, törleszkedés, szájhősködés”, ahogy azt Marno János mondta a Jelenkornak. Ebben az interjúban történik az is, hogy a költő a piac mint territórium felkutatását vagy megteremtését jelöli meg a slam megjelenésének okaként, céljaként, méghozzá nem is csak úgy általában – hanem: mindenekelőtt. És ugyanitt jegyzi meg a slamről, hogy “amennyit én megnéztem-hallgattam belőle, kivétel nélkül a saját komfortérzete fokozására tört.” 

Közbevetőleg: nem értem Marno Jánost, amikor írásának bevezetőjében és a később is arra tesz utalást, hogy nem emlékszik, mikor és kinek mondta a Pion István által idézetteket. Pedig nem olyan nagyon régi ez az interjú, a Jelenkor weboldalára leglábbis július 31-én került föl. Ráadásul nem is a folyóirat munkatársa, Görföl Balázs firtatta Marno viszonyát a slamhez, hanem ő maga hozta szóba, amikor a legújabb líra irányzatairól kérdezték – vagyis a slam poetryt maga is lírai irányzatnak tételezte. Ilyenformán saját kvázikérdése, a “miért kell feltétlenül költészetté válnia” a slamnek, némileg tartalmatlannak és iránytalannak tűnik fel, de lehet, hogy csak simán hülyének vagyok nézve. Esetleg tényleg hülye vagyok. Úgyhogy lapozzunk. 

Mert azzal viszont maradéktalanul egyetértek, hogy a slam saját komfortérezete fokozására tör, még akkor is, sőt legelébb is azért értek egyet, mert valószínűleg máshogyan deifiniálnánk a komfortérzetet, annak fokozását. Az én komfortérzetemet egyebek mellett az tudja garantálni, ha különösebb előzetes szűrő nélkül elmondhatom, amit akarok. A slam nekem mindenekelőtt szólásszabadság-aktus, és csak másodsorban minden egyéb – esztétikailag értékelhető vagy értékelhetetlen, irodalom, költészet vagy altáji vicceskedés, aktuális popkult és közéleti referenciákkal telepakolt háromperces böfögés vagy ezeket használó, de a kliséken mégis túlmutatni tudó szöveg, sima mese, szerepszöveg esetleg őszinte coming out. Ez az aktus, illetve ennek az aktusnak a nyilvános része azzal kezdődik, hogy valaki kiáll a többiek elé, és beszél, és mindazok, akik azon az estén valamiért összegyűltek azon a helyen, meghallgatják, amit mondani akar. A legújabb közhülyékről (lásd még aktualitás, bulvár), vagy az anyja haláláról, vagy a sarki trafikban dolgozó lányról, akinél nagyon sok doboz Marlborót kellett megvenni ugyan, de tegnap végre meglettek egymásnak, és boldogság van. A bármiről, a mindenről.

Nekem ez a komfortérzet.

A legtöbb slammer nem költő, nem is gondolja, hogy amit művel, az költészet, és nem is kárhoztatja az irodalmi fórumokat, amiért azok nem törődnek a kor (nem, egyáltalán nem kínos szó ez) kihívásaival – ezt általában azok teszik, akik egyszerre játszanak mindkét csapatban, így nem csak a slam, de a magyar irodalmi nyilvánosság működésével is tisztában vannak. De még náluk sincs szó egyébként kárhoztatásról, nem ők, nem mi állítjuk szembe ezt a legalább kétféle univerzumot, nem “a slam” áll bele “a költészetbe”, ahogyan ezt a vitát sem, és a korábbiakat sem “a slam” közegéből érkezők kezdeményezték, nem “nekik” van bajuk a papíralapúsággal, nem “ők” próbálták minduntalan definiálni ezt az egészet, nem “ők” szólogatnak be a megszólalást másképpen elképzelőknek. Legföljebb visszaszólnak. És vissza is fognak szólni. 

Kárhoztatásról szerintem tényleg nincs szó, a pazarlás viszont valóban tetten érhető. Hogy mennyi értékes szöveg tűnik el újságárusok és könyvesboltok hátsó polcain, raktáraiban, a remittendatároló szerkesztőségi szobákban, mondjuk az online megismerhetőség legcsekélyebb esélye nélkül, azt nem szeretném megtippelni, de élnék a gyanúperrel, hogy rengeteg. A lap repertóriumában ott lesznek, talán egyszer kötetbe kerülnek és hízik tőlük a publikációs lista is, de egyebekben talán mégiscsak az az egyik oka és értelme a folyóiratok létének, hogy az azokban közölt szövegek ne csak nyomdafestékre, hanem olvasókra is találjanak – meglehet, tévedek.

Marno János sejtésével ellentétben “a slammerek” nem küzdenek tehát “a politikailag közvetetten cenzúrázott, azaz anyagilag ellehetetlenített folyóirat-költészet ellen”, a politikai cenzúra ellen viszont valóban küzdenek. És nem csak indirekt, hanem egészen közvetlen cenzurális törekvésekkel is találkoztunk már. 2014-ben, Európa szélén, de azért még Európában. 

Már a legfontosabb szólásszabadság-aktusukkal is küzdenek amúgy: a hagyományosnak, bevettnek, hivatalosnak tételezett, belépési küszöböt feltételező és számon kérő mainstream nyilvánosság mellett-alatt, mindenféle kapuőrlogikával szembe menve mondják el, amit. Nem kérnek engedélyt, sem szerkesztői beavatkozást-jóváhagyást – és szerintem minden egyéb másodlagos. Ebben a tekintetben a szövegek minősége is másodlagos, és ez most nem a selejt apoteózisa, sokkal inkább a hihetetlenül nagy (szociális és egyéb fajtájú), néha teljesen artikulálatlan és személytelen médiazajból való kilépésé. Ami nem jelenti, hogy ne lehetne, sőt ne kellene beszélni a szövegekről, azok minőségéről, ugyanakkor viszont szerintem óriási baklövés csupán irodalmi szempontrendszer szerint, a többi dimenzióról való beszéd nélkül megítélni egy-egy slamet. Épp akkora baklövés, mint egységesen “a slamről”, “a slammerek” vitaképtelenségéről beszélni, amit egyébként éppen azok hangsúlyoznak (még ebben a vitasorozatban is), akik néhány elnagyolt és általánosító megállapításon túl nem foglalkoztak ezzel a gyűjtőműfajjal érdemben. És ez nevetséges.

Ahogy akkor is széles mosolyra húzódik a szám, amikor ezt olvasom Marno Jánostól: “És miért baj az, ha egy munkaalapú társadalomban a munkásosztály komfortigényeit is iparkodunk szem előtt tartani? Menjen talán a pokolba a munkásosztály a Paradicsom helyett? Vagy a slam-helyek jelentenék azt a Paradicsomot, ahol pokolian jól szórakozik a munkásosztály inasivadéka? Mert a felnőtt munkásosztály, valamint a munkaalapú társadalom munkanélküli polgára aligha adja fel a televíziós szórakozási szokásait a slam poetrys élvezkedés kedvéért. Neki akkor már inkább a Bagi-Nacsa meg a Fábry-show, mert ez utóbbiak csakugyan a szellemi elpoklosodást garantálják bárki számára. Vagy ha éppen nem rokonszenvezik a regnáló hatalom szórakoztatóiparával, megvásárolhatja az ATV csatorna nézhetését, s akkor gyomorbetegre röhögheti magát a Sas-fészkes kabaré produkcióin, melyek nagyjából állják a minőségi versenyt a Bagi-Nacsa produktumokkal.”

Elnézést kérek: mire gondolt itt a költő? Nem mintha bármi baj lenne a munkásosztállyal, de kicsit magasnak tűnik az a paripa. Akárcsak Braun Barnáé, amikor “emberek sapkás tömegeiről” beszél. Ez valahol ugyanaz a paripa, amelyen ülve tulajdonképpen kijelentődik, hogy szórakoztatóipari zsivajjá masszásul a slam poetry, ami egyrészt nem hagyja az individuumnak, hogy a saját hangjára figyeljen, másrészt pedig “drogszerűen hatol be a szervezetbe, és mielőtt kiürülhetne, már ott találja magát egy újabb slameseményen, törzsi mámorban, és lazán díjazza a slammer laza poénjait.”

A cucc tényleg addiktív egyébként – a rockkoncerteken kívül nem jut eszembe hirtelen semmi, ami ilyen hosszan egy fedél alá tudna hozni ennyi srácot azzal a felkiáltással, hogy hallgasd meg, mit akarnak neked mondani ezek az emberek, jelentős részben a kortársaid, és ha akarsz, beszélj te is, aztán kiderül, mennyire mutatkozik érvényesnek és érdekesnek az, amit mondasz. Amit gondolsz. Mert abban igaza van Kemény Lilinek, hogy rengeteg slamesemény akad, ahol a szövegek egy része valóban nem több, mint a mindannyiónk által ismert és olvasott Facbook-os gegek így-úgy történő felmondása, de azért a képlet nem ilyen egyszerű. Korábban sem volt ilyen egyszerű, ma pedig pláne nem az. Honnan is tudhatnánk, hogy valóban azt mondja valaki, amit gondol? Bemondásra vagy elhisszük, vagy nem, aztán a három perc alatt úgyis kiderül, hogy valaki csupán felcicomázta a vonatkozó hírportálokon olvasottakat néhány 9gages poénnal, két AKPH-intertextussal meg más slammerek szövegeire tett utalásokkal – vagy akár ezen eszközök használatával olyan patchworköt hoz létre, amelyet nincs okunk nem önazonosnak feltételezni. A jó slam szerintem: átjön. Átszűrődik a személyiségen és újfajta minőséget hoz létre azokból a szavakból, akár: azokból a klisékből is, amelyeket mind ismerünk, de amelyek felhasználási módja legalábbis változékony. Esetleges, töredezett. Ahogy Kemény Lili, úgy én sem gondolom, hogy a slam-mozgalom jellegéből adódóan eleve bátor közéleti fellépés volna. Ugyanakkor viszont lehetőséget nyújt arra, hogy emberek – a virtuális vagy tényleges ismeretségi körükön kívül eső – emberekhez szóljanak, hogy emberek embereket hallgassanak. Aztán lehet, hogy az addig hallgatók is megszólalnak. Személyesség, jelenlét, hang, tartalom. Kiállás. Szerintem ezek fontos dolgok. Szerintem a slam fontos. És igen, sokszor érzem én is, hogy lehetne jobban csinálni.

De mit nem?

Szóval, oké, akkor most arccal előre! Legközelebb talán nem (gyűjtő-)műfaji vitát folytatunk majd, figyelemmel arra, hogy nemcsak a politikai, de a mindenféle, például a kommunikációs mező is jelentősen átrajzolódott az elmúlt években, évtizedekben. Addig meg jól “elleszünk” itt, nem is szügyig, de nyakig a törzsi mámorban.

 

A slampoetry-vita további cikkei: