A PORT-network tagja
Mohácsi testvérek – Kovács Márton: e föld befogad avagy számodra hely / Örkény Színház
2014.10.05.

Értjük ezt a rendezői nyelvet, ráismerünk erre a színházra: minimum az Egyszer élünk beugrik, de lehet, hogy még a Csak egy szög és az 56/06 is. Mohácsi János megint egy előadással válaszolt a kormányzati hazudozásra. CSÁKI JUDIT KRITIKÁJA.

Merthogy az a bizonyos Kamenyec-Podolszkij, amelyre egy történész azt találta mondani, hogy „idegenrendészeti” ügylet volt oda, az országhatáron túli hadműveleti területre deportálni, majd halomra lőni 28 ezer zsidót, történetesen magyarokat, mégpedig majdnem három évvel a német megszállás előtt, vagyis önálló és szuverén magyar ügylet volt ez (sőt, mint megtudjuk, a németek direkte „rászóltak” a túlbuzgó gyilkosokra, hagynák már abba a mészárlást, amit, mármint a piszkos munkát egyébként ők, a németek végezték, csak hát nem győzték a tempót), olyan szégyenfolt, amellyel jobb volna és lenne szembenézni, emlékezéssel és emlékeztetéssel venni elejét a történelemhamisításnak és az agymosásnak. Már ha még az elejénél tartunk annak, aminek az elejét kellene venni...

Kerekes Éva
Kerekes Éva

Mohácsi János és Mohácsi István Számodra hely című darabja (melynek rendes címe a szokásos avaggyal együtt így hangzik: e föld befogad avagy számodra hely) epizódokból épül fel, és nem is lesz belőle rendes darab, ha a rendes darab az eleje-közepe-vége írásmű. Mert van ugyan eleje-közepe-vége ennek is – ráadásul Mohácsinál, mármint a rendezőnél igen-igen fontos az eleje-vége, felüt és lecsap, mondhatni, bár csöppet sem biztos, hogy az elején üt fel és a végén csap le, lehet akár fordítva –, de többnyire lehet azért szusszanni a jelenetek közt, mert valami más vagy valami máshol folytatódik. És közepe is van, valahogy úgy, mint azok a mozaikdarabkák, amelyeknek már elkopott a széle, ezért résekkel illeszkednek egymáshoz; a rés lehet csönd és lehet sötét, mindkettő beszédes és látványos Mohácsi kezén. (Jut eszembe A Dohány utcai seriff, a maga fekete sötétségével.)

„Evvót az egy”, mondják ebben a darabban is, amikor számolnak, és az ember (sok ember) már szinte hallja is Radnay Csilla hangján ugyanezt a mondatot az Egyszer élünkből, aztán hallja azt is, hogy „evvót a kettő”.

Két eleje van az előadásnak. Az első felüt (hogy kötődjem a fentiekhez): péntek este lévén sabeszre készül egy zsidó család, amikor beesik hozzájuk egy ismerős, és elmondja, hogy még aznap éjjel deportálják a magyarokat, és hát bizonyára meg fognak halni. A Mohácsi-testvérek szokásos tébláb-zavart, egyszerre humoros és feszengtetően kényelmetlen nyelvi és stiláris világa ez: félreértésekkel, inadekvát replikákkal és ismétlésekkel teli, ezért csak jó sokára derül ki, hogy épp nem a magyarokról, hanem a zsidókról van szó, vagyishát mégis a magyarokról, mert a zsidók is azok volnának, ha lenne róla állampolgársági papírjuk (bár aztán ez sem ér semmit). Vagyis: deportálás, út a halálba, a vagyon marad, és akkor már nem lehetne-e azt a Singer-varrógépet most odaadni... Karaktereket, illetve inkább típust rajzol Bíró Kriszta, Gálffi László és Gyabronka József: a zsidó család és a velük mindeddig normálisan együtt élő nem-zsidó szomszédság, egy helyzet és egy viszonyrendszer felrobbanása ez.

A másik eleje a következő jelenet, Kristálynappal a címe, ugyancsak egy családi tabló, egy másik családé, a Hamvaskürtiéké. A Klein szabad magyarosítása, így Mohácsi, aki lazán bánik a zsidó közhelyekkel, de még magával a szóval is: zsidó, ha mást mondanának helyette, hát pontosít: zsidó, zsidó, zsidó. Zsidó az apa, zsidó az anya, zsidó a fiú – és nyilas, vagyis náci a lány, a fiú szívszerelme, akit bemutatni és mindjárt el is jegyezni hozott haza a szüleihez, lelkes és elszánt szélsőjobbikos, ezzel máris nyúlánk híd képződik a bő hetven év felett.   Itt a szülők zavarára kell nagyon odafigyelnünk – nem nehéz, nincs tömeg a színpadon –, ahogy kimondanák, amit mondani kéne, de a szívüktől-agyuktól nem megy a nyelvükig a szó, heherészés, zavartság, elkenés, lesz még ebből nagyobb baj is. Kerekes Éva és Debreczeny Csaba asszimiláns zsidó házaspárja abból a fajtából való, akik mindent meglátnak és mindent meghallanak, és sem a szemüknek, sem a fülüknek nem hisznek. Ki-ki tud példát ilyesmire a családja vagy az ismerősei köréből: amikor eget ostromol az irracionalitás, irracionális a kétely is.

Kerekes Éva, Patkós Márton, Debreczeny Csaba
Kerekes Éva, Patkós Márton, Debreczeny Csaba

Ez az a szál, ami búvópatakként alámossa az előadást, olykor felszínre tör, aztán eltűnik (ilyenek voltak azok a bizonyos Tóték az 56/06-ban); a konkrét, életszagú történet, amely vissza-visszatér; nem ez az alap, mert az alap olykor egyetlen mondat, például most is, ez: „Milyen cirkuszt kell még végigcsinálnom, hogy az állampolgára lehessek annak az országnak, amelyiknek az állampolgára vagyok?” Merthogy Hamvaskürtiék erre a bizonyos papírra várnak; az igazolásra, hogy nem csak magyarok, de állampolgárok is, vagyis nem idegenek, nem külhoniak, nem galiciánerek, és ki tudja még, mik nem, viszont magyarok, ha történetesen zsidók is. A menyasszony pedig történetesen abban a hivatalban dolgozik – a KEOKH-ban –, ahol ezt a papírt osztogatják, illetve pont nem osztogatják, van is eszükbe, még hogy a zsidóknak.

Külön pikantériája a helyzetnek, hogy a problémát a trianoni csapás második világháborús gyógyítási kísérlete állította elő: a visszacsatolt területekkel kerültek az anyaországhoz a hontalan zsidók, és bár az anyaország boldogan ölelte anyakeblére a visszacsatolt területeken élőket, azért kivéve a zsidókat...

Szürke ruhák a színpadon, nem ötven, de több árnyalat ez, Remete Kriszta jelmezei kijelölt helyükre teszik a színészt: hol gyilkos, hol áldozat, a megtévesztésig. A zenészek – Kovács Márton és társai – legtöbbször belesimulnak a fal szürkéjébe; a fal valójában szürke tölcsér, hátrafelé szűkül, ott nyel el mindenkit, noha nyílik rajta két oldalt négy ajtó, belépni-eltűnni észrevétlenül. Szóval a szürke: a zene is szürke búvópatak, amikor szokásosan „zajong” a szöveg és a játék mellett-alatt-fölött, és aztán ének, tánccal vagy anélkül (a koreográfiát is Kovács Márton készítette), és ilyenkor csoportkép a kép, ez is jellegzetes frázisa a Mohácsi-színháznak, amelyben erős bár a csoport hatása, mégis érdemes kiszúrni belőle valakit, egy vagy két embert, hogy lássuk, szerepben marad vagy szerepet vált ilyenkor mindenki.

Gálffi László, Bíró Kriszta
Gálffi László, Bíró Kriszta

Van még egy házaspár, ezúttal a közös sír szélén: anya, apa, gyerek. Most Kocsis Pál, Takács Nóra Diána és Némedi Árpád játssza a családot, amely körül ott téblábol és szerencsétlenkedik a kivégző osztag, hol a fegyver mond csütörtököt, hol ők, aztán persze szépen meghal mindenki, de a jelenet már átúszik álomba: az apa belügyminiszterként tér magához, mellette Árpád nevű szolgája – Kocsisnak Gálffi szekundál, majd ismét fordulnak a szerepek – bárki lehet bármi az álomban, ugye –, most Gálffi a miniszter és Kocsis a szolga. És van még egy csavar, amikor Kocsis a kormányzó („ellenkormányozó”), és Gálffi a belügyminiszter. Belopakodik a non-fiction: az intézkedés történelmi háttere, a tények és a mondatok; a növekedésre ítélt anyaország nemkívánatos elemekkel azért mégsem óhajt növekedni. Röpködnek a sárgacsillagok (így, egybe írva lehetnek akár fehérek is, mint most; levakarhatatlanul ragadnak a kézre, a szemre, az emlékezetre, ez az egyszerű kis idom). A nagy találatoknál sem időz sokat a rendező – bízik a közönség emlékezetében.

Tizenhat színész és öt muzsikus állítja ki a jeleneteket; ez rengeteg ember az Örkény színpadán, de Mohácsi színházában bizony kevés: nem képződik meg az a zsúfoltság, amely küszöb alá (vagy fölé) szánkáztatná a megrendülést, amely nemcsak a torkot, de a gyomrot is összeszorítja, márpedig Mohácsi színháza erre játszik, a nézőtéren ülő emberek, az alkalmi tanúk közös, mondhatni csoportos reakciójára. Ehhez azonban föl kell függeszteni az egyéni ingerküszöböket – nekünk magunknak is épp úgy kell csoporttá (használjuk már az avitt terminust: közösséggé) válni, mint a játszóknak a színpadon. Együtt nevetni, együtt fojtani vissza a levegőt.

Együtt nevetünk a háromkirályok jelenetén, a fecsegős Menyhárton (Bíró Kriszta), a „fajtiszta fehér néger” Boldizsáron (Gyabronka József) és a méltatlankodó Gáspáron (Vajda Milán), akik – kik is ők, ha nem álom lenne ez? – hoztak aranyat (tömjént nem, mert nehéz a vasfazék), és hátha lehetne tárgyalni Horthyval vagy a belügyminiszterrel, és Palesztinára cserélni Kamenyec-Podolszkot, életre a halált. Ők vezetnek át a következő jelenetbe, amelyben maga a hunok királya, Attila konverzál Horthyval a zsidók deportálásáról, és kérdésére meg is kapja a dodonai választ („nem kell félnetek jó lesz ha mindenki...”), aztán leszakad az Attila kackiás bajszából egy jó nagy darab, és Hitler kis szőrpamacsos figurájaként áll előttünk.

Bíró Kriszta, Dóra Béla
Bíró Kriszta, Dóra Béla

Az ilyenfajta poénok épp úgy gyökeresek Mohácsiéknál (az író Istvánnál és Jánosnál), mint a különféle legendák, mesék, idézetek beemelése a szövegbe, amelyben rendre meg- és kiforgatják mindet; más fénytörésben látszik a kulturális emlékezet is ilyenkor. Volt már, hogy a gerincét képezte egy előadásnak (az Egyszer élünkben a János vitéz, mindkettő), volt, hogy egy-egy jelenetben jelezte markánsan a helyzet abszurditását (a Superman megjelenése az 56/06-ban, vagy a keresztre feszítés fölidézése a Csak egy szögben); a Mohácsi testvérek idézettechnikája változatos formákban jelentkezik. Nemcsak motívumokra és helyzetekre, hanem közmondásokra, viccekre, szólásokra is kiterjed, ebből táplálkozik az a nem is rontott, hanem sokkal inkább földúsított nyelv, amely csak első blikkre rokona a Parti Nagyénak, valójában egészen más, és más a célja is. Az, nevezetesen, hogy az olajozottan és simán csusszanó hétköznapi fordulatokra pillanatnyi reflektorfényt vetítsen, és ezzel mutasson túl a hangsoron, egészen a jelentésig. „Nagy rám a kabát”, mondja Horthy ebben a darabban, miközben húzza-húzza a valóban óriási kabátot végig a színpadon. És majdnem elkerülhetetlen (el kéne kerülni mégis, persze), hogy a végtelenül rugalmas nyelvi kapcsolódási készséggel bíró szerzők poénjai közé becsússzon néhány másodosztályú is (a Miklós-Mikulás játék például nem önmagában rossz, csak gyöngíti a többit, ugyanebben a Horthy-Attila jelenetben).

Mutatis mutandis ugyanez érvényes a nyelven túl az egyes jelenetekre: akad köztük olyan, ami önmagában jó, de kilóg az egész szövetéből, s ha kilóg, hát roncsolja azt. Mert remek és a végén megrendítőbe fordul az a csoportos katona-jelenet, amelyben a parancsnok ukrán szeretője áll a középpontban (rá ácsingózik mindenki), aki szorgalmasan hozza az italt az egész csapatnak; ráadásul Kocsis Pál játékában egyszerre van ott a gerinces és érzelmes férfi meg az állattá aljasult véglény (mennyi szerető családapa lehet a tömeggyilkosok közt!), és Kerekes Viktória némán játssza el a kiszolgáltatottságra adható, ugyancsak számtalan emberi reakciót – de sehogyan nem kötjük a többihez, oldalra visz, ott marad a levegőben.

Gálffi László
Gálffi László. Fotók: Puskel Zsolt, PORT.hu

A tiszta – mondhatni, örkényi – abszurd is a Mohácsi-fivérek tollára áll: a KEOKH (Külföldieket Ellenőrző Országos Központi Hatóság) útvesztőjében járja a maga kanosszáját Gyabronka József 1053-as kis zsidója, aki persze úgy löki félre a 1052-es kis zsidót, hogy öröm nézni annak, akinek ez öröm. És miközben ékes magyarsággal bizonygatja magyar nyelvtudását, ebben a jelenetben, a nemcsak abszurd, de direkte komikus kontextusban hangzik el jónéhány komoly és súlyos mondat, a fentebb már idézett is.

Ezek az idézőjel nélküli, nem asszociációra, csak közvetlen figyelemre és értésre apelláló rövidke monológok magukban hordozzák a pátosz, a didakszis és a melodráma veszélyét. Mohácsi színházába viszont szinte mindig beépül a biztosíték ezek elkerülésére: nem az elidegenítés, vagyis nem Brecht ösvényén (inkább sztrádáján) halad ilyenkor, hanem az érzelmi-érzéki összetettség, a fölfelé görbülő szájból pillanat alatt lesz vízszintes vonal, vagy lefelé görbülő. Ilyenkor van a legnagyobb szerepe a zenének, amely a maga nem-verbális módján kiemel, aláhúz és fölerősít – és hát Kovács Mártonnal erős közös jelrendszerük van már ennek kifejezésére. Amely most újabb réteggel gazdagodik: az öt rab és az öt gyilkos éneke-tánca egy grandiózus haláltánc-jelenetbe torkollik – és ekkor feszíti szét igazán Mohácsi színháza az Örkény színpadát: nem tíz ember kellene ide, hanem negyven.

Van aztán egy „keretes” jelenet, ismét Hamvaskürtiék életéből, akik egyre csak reménykednek abban, hogy megjön az a bizonyos állampolgársági – és egyúttal életet jelentő – papír a KEOKH-tól, ahol a fiuk menyasszonya, Helga osztja (milyen finom hitelességgel adja Varga Lili az öntudatos, odaadó ideológiai cselédet), ha osztja a papírokat. Ő azonban „lebukott”, vagyis kiderült, hogy zsidó családba csöppent, és a főnöke furfangos büntetést eszel ki (nézze meg, aki tudni akarja az amúgy történethiányos darab e nagyon is történetes fordulatait), amellyel egy újabb lélektani szál indul útjára az előadásban. A keretes jelenet Hamvaskürtiék epizódja, melyben az éhező családnak csirkét hoz az anya, mégpedig kétszer (itt válik világossá, mi a funkciója az előadás elején is felbukkanó csirke-motívumnak, amely ott és akkor meglehetősen szervetlen: a családfő éhes, ezért elkezdi enni a csirkét a vendég megérkezése előtt); mármint kétszer látjuk ezt a jelenetet, közte pedig azt, ahogy szert tett a csirkére, egy váratlan és megintcsak az ember varázslatos és elviselhetetlen sokszínűségét mutató jelenetben, amely szerintem az előadás csúcspontja, Kerekes Éva és Gálffi László nagy játéka. De a keret másodszori eljátszása színházi „papedli”; szüneteltetvén minden egyebet, csak arra figyeltem, hogy vajon az apát játszó Debreczeny Csaba tudja-e kétszer pontosan ugyanúgy mondani azt, hogy „ááá, köszönöm, nem, most dobtam el” – hát tudja. Annak ellenére tudja, hogy a bemutatón éreztük: az előadás nem érett még össze, vagyis van még benne bőven lefojtott és kibontott hatás, amihez még idő és összecsiszolódás kell.

Nem sikerült igazán megtalálni a helyét az előadásban a fényképezésnek. Próbálkoznak így és úgy, átsuhan fölöttünk az élet elröppenésének megörökíthető vagy megörökíthetetlen tragikuma, de nem több ez pillanatnyi, sehová nem kapcsolódó motívumnál. Nem úgy, mint az ugyancsak villanásszerű szemtanú-motívum: az egyetlen menlevéllel (átmenetileg) megmenekülő apára hulló örökséget, a szemtanú kötelezettségét sikerült súlyossá tenni.

Ahogy a végét is, megint: a sokszor Kovács Mártonékkal muzsikáló Némedi Árpád egyik fontos epizódból a másikba ugrik ezúttal színészként, és övé a vég is, amely ezúttal tényleg nem lecsapás, hanem felütés: az üres színpad falaira árnyak vetülnek, így lesz az üresség igazi tömegjelenet, és középen egyedül Némedi járja a táncát, kifulladásig. Ez a kifulladás, ez marad ott a levegőben.
Szerző: Csáki Judit
Szerző:  Mohácsi István, Mohácsi János
Rendező:  Mohácsi János
Játsszák:  Bíró Kriszta,  Debreczeny Csaba,  Dóra Béla,  Epres Attila,  Gálffi László,  Gyabronka József,  Kerekes Éva,  Kerekes Viktória,  Kocsis Pál,  Némedi Árpád,  Novkov Máté,  Patkós Márton,  Pálya Pompónia,  Takács Nóra Diána,  Vajda Milán,  Varga Lili
Zenészek:  Kovács Márton, Zságer-Varga Ákos, Rozs Tamás, Gyulai Csaba, Szabó Zoltán
Díszlet:  Khell Zsolt, Kovács Nóra Patrícia
Jelmez:  Remete Kriszta
Vetítés:  Karcis Gábor
Zene és koreográfia:  Kovács Márton
Dramaturg:  Mohácsi István
Asszisztens:  Csonka Margit