A Nemzeti Filharmonikus Zenekar koncertje
2014.09.29.

Bartók muzsikája a zenetörténet más nagy B betűsei közül termékenyen társítható Bachhal, Beethovennel. Brahms és Bartók: ez már ritkább találkozás. Most ennek voltunk tanúi. CSENGERY KRISTÓF KRITIKÁJA.

1945. szeptember 26-án halt meg Bartók Béla New Yorkban. Szép szokás, hogy a Nemzeti Filharmonikusok e nap előestéjén minden évben koncerttel emlékeznek meg a zeneszerzőről. Rég nem kötelező már, hogy az ilyen alkalmakkor kizárólag Bartók művei szólaljanak meg: ezek ezúttal a második részt töltötték ki, az elsőben pedig Brahms Hegedűversenye (D-dúr, op. 77 – 1878) hangzott fel, francia vendég, Laurent Korcia (1964) előadásában. A művészt, aki hazájában és Nyugat-Európában szép sikereket arat, a magyar közönség eddig nem ismerte – tudomásom szerint most először lépett fel hazánkban, ez alkalomból azonban lemezt is készített az NFZ-vel – természetesen Brahms Hegedűversenye (és G-dúr szonátája) szerepel a felvétel műsorán.

Laurent Korcia
Laurent Korcia

Korciát virtuóz hegedűsként tartják számon. A pódiumon tanúsított magatartása, zenei habitusa illik is e hírhez – a hangzó eredmény azonban már nem az, amit fenntartások nélkül virtuóz teljesítménynek nevezhet a kritikus. Magam az olyan művészeket tekintem ideális virtuóznak, akiknek játékában a fölényes tökélyű technikai kidolgozás magától értődő természetességgel érvényesül, de a hangszeres teljesítmény nem cél, csupán eszköz, nem tolakodik a zenei kifejezés elé. Korciánál azonban egyértelmű, hogy minden nyomatékosan a hangszeres bravúrról szól. A zene is mindenestől ezt kénytelen szolgálni: a karakterek eltúlzottak, a kontrasztok kiélezettek, a játék temperamentuma túlfűtött – érzékelhető, hogy a szólista nem átadja magát a zenének, hanem maga alá gyűri a művet, minden pillanatban hatást akar kelteni, folyamatosan demonstrálva, milyen boszorkányosan hegedül. Ennek két nemkívánatos következménye is van. Az egyik: a sok forszírozás salakos-préselt hangot eredményez, a túlságosan impulzív játék hibákat termel ki – a hangszeres összhatás tehát minden, csak nem tökéletes. A másik: Brahms klasszikus fegyelmű romantikája olyan magamutogató és hatásvadász felhangokat kap, amelyek semmiképp sem illenek hozzá. A D-dúr koncert nem „virtuóz bravúrdarab” – most azonban a szólista ekként tálalta. A rá jellemző ízléssel és biztonsággal vezénylő Kocsis Zoltán és zenekara udvarias tapintattal, kifogástalanul kísért. Az előadás legszebb percei azok voltak, amikor az F-dúr Adagióban a hegedű pihent, az oboának engedve át a tétel éneklő dallamát. Jellemzőnek éreztem, hogy Korcia a versenymű után nem Bach-ráadást választott (pályatársai leggyakrabban ezt teszik), hanem Eugene Ysaÿe hat Szólószonátája közül a George Enescunak ajánlott 3.-at (Ballade) játszotta el.

A második részben a népzene-feldolgozó Bartókra irányította a figyelmet Kocsis Zoltán. Mintegy negyedszáz magyar népdalt hallottunk, műzenei foglalatban. Először a Négy régi magyar népdal szólalt meg (Sz.50/W 30, BB 60; négyszólamú a cappella férfikarra – 1910-12), a főzeneigazgató vezényelte a Nemzeti Énekkar tolmácsolásában. Ezt a Húsz magyar népdal követte (Sz.92/W 65, BB 98 – 1929). Ismeretes hogy az eredetileg énekhangra és zongorára fogalmazott, négy sorozatra (Szomorú nóták; Táncdalok; Vegyes dalok; Új dalok) tagolódó gyűjtemény öt darabjának (1. A tömlöcben, 2. Régi keserves, 11. Párosító 1., 14. Panasz, 12. Párosító 2. – ebben a sorrendben) 1933-ban már maga Bartók elkészítette szvitszerű zenekari kíséretes változatát – ez ösztönözte Kocsis Zoltánt arra, hogy a további tizenöt dal hangszerelését is elvégezze, s így a Bartók- és a Kocsis-orkesztrációkat egyesítve a teljes ciklus előadhatóvá váljék zenekarral. A kétféle hangszerelés bemutatója 2003 szeptemberében zajlott le, most pedig újra meghallgathattuk a teljes ciklust négy szólista – Szakács Ildikó (szoprán), Wiedemann Bernadett (alt), Brickner Szabolcs (tenor) és Palerdi András (bariton) – valamint a Nemzeti Énekkar és a Nemzeti Filharmonikusok közreműködésével.

Nemzeti Filharmonikusok
Nemzeti Filharmonikusok
Bartók és Kocsis hangszereléseinek egybefüggő folyama nem veszíti el „népzenei antológia” jellegét – vagyis szüntelenül szembesülünk a műfaji, stiláris, hangvételbeli és tematikus sokszínűséggel, amely nyilvánvalóan az eredeti ének–zongora ciklusnak is egyik célja volt. Ehhez társul, hogy az énekszólamok nemcsak váltakozva szerepelnek a különböző dalokban, de olykor egyes dalokon belül is felelgetnek egymásnak, párbeszédes formákat hozva létre, és így dramatikusabbá téve a ciklust. Hasonlóképpen a sorozat „műfaji megmozgatása” irányában hat a kórus szerepeltetése, amely hol a szólisták hangjának hátterében hallható zümmögésként, hol egyes dallamsorok vagy strófák átvétele formájában történik. Végeredményként egy magyar népdal-oratóriumot hallunk, amelynek az eredeti ének–zongora változaténál jóval szélesebb a hangzásspektruma, és ha cselekménye nincs is, egyfajta sugallatos életképkaraktere, költői hangulathullámzása mindenképpen van, s a vokális hangfajok váltakozása és a sokféle zenekari szín jóvoltából ez utóbbi is sokkal erőteljesebb, hatásosabb, mint az ének–zongora letété. Bizonyos dalok Kocsis-hangszerelése olykor fedi az énekszólamokat (ezt érzékeltem a Pásztornóta, a Székely „friss”, a Kanásztánc hallgatásakor, valamint a „Hatforintos” nóta elején és a Tréfás nóta negyedik-ötödik strófájában) – ezen az egyensúlyproblémán más előadások alkalmával, a hangszeres dinamikát mérsékelve, nyilván lehet segíteni. Kocsis Zoltán, talán mondani sem kell, teljes kompetenciával, szuggesztív maximalizmussal vezényelte a gyűjteményt, annak minden részletszépségére figyelmet fordítva, a Nemzeti Énekkar (karigazgató: Antal Mátyás) kitűnően felkészített, érzékeny partnerként működött közre, és nagy kultúrával, érzékenyen állt helyt szólóiban a négy énekes, akik közül Brickner Szabolcs nemes fényű orgánumát és átélt előadásmódját emelhetem ki. 
Helyszín:  Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem, Művészetek Palotája,  Időpont:  2014. szeptember 25.