Ezen a kiállításon nyugodtan lehet receptet írni és kiszögelni a falra, vagy hazavinni belőle. Ha másból nem is állna a tárlat, akkor is bőven elégedettek lehetnénk a koncepcióval, hiszen működik. A viaszosvászon terítővel borított asztalon valaki ott felejtett egy receptet, a többi már a falon van. A jegyárus nénitől én is kapok üres papírt, de hamar kiderül, hogy a kedvenc receptjeimet nem is tudom fejből. Egészen mostanáig biztos voltam benne, hogy szakácskönyv nélkül, fejből főzni menő dolognak számít, a kiállítás előterében azonban egy pillanatra elbizonytalanodom ebben. A papírlapot magamnál tartom, és erősen gondolkozom a megoldáson – bár a kiállítás egy kis időre eltereli a figyelmemet a receptekről.

Egy konyhában nézelődni sem teljesen felesleges dolog, de például egy sodrófát szerintem akkor már inkább vegyünk a kezünkbe. Főleg akkor, ha csak jobb híján nevezem sodrófának, amit most látok életemben először a kamrának berendezett helyiségben. A jegyárus néni leplezi le, hogy az eszköz valójában paradicsompasszírozó. Az attribúció egyébként logikusnak tűnik, hiszek neki. A polcok és a falra akasztott edények felett egy képsor húzódik, mindegyiken nagy kupac paradicsommal. Nem sokkal később apukám is csatlakozik hozzám, és gyanakodni kezdek: a régen látott jó ismerősök örömével veszi kézbe a számomra még mindig sodrófának tűnő tárgyat, viszont ő kolbásztöltőnek hívja. Nincsen semmilyen személyes tapasztalatom róla, úgyhogy az ellentmondásosság lehetősége pusztán nyelvtanilag merül fel bennem. Mindeközben próbálom elkönyvelni valahogyan a fejleményeket, visszateszem a konyhaasztalra. 

Vannak sikerélményeim is.  A kamrának berendezett sarokból kifelé menet megpillantok valamit. Az ajtófélfába kampót erősítettek, amin sárga színű, talán függönyből készült szövetzacskó lóg. Ez valahonnan ismerős. Pont elérem, és amikor megmarkolom, már azt is tudom, mi van benne. Beindul az emlékezés, és felismerem az asztalon korábban elkönyvelt kisméretű darálót. Az én nagymamám is ugyanígy készítette a zsemlemorzsát, száraz kenyérvégekből.

Mielőtt idén februárban megnyílt a Janus Pannonius Múzeum Néprajzi Osztályán, korábban máshol is járt már a kiállítás. 2012-ben a Nagyatádi Városi Múzeumban lehetett először megnézni. A nyolcvanas évek elején, a Rinya partján épült, klasszikusnak számító tízemeletes panelházak valamelyikének egyik konyháját rendezték be akkor is és most is. Bár a pécsi kiállításra tehát ugyanez a nagyatádi enteriőr érkezett, mégis otthonosnak találjuk. Segít ebben a gyárilag beépített konyhaszekrény sokunknak ismerős kattanása, amikor kinyitjuk az ajtaját, illetve további otthonos elemek, például a süppedős seszínű szőnyegpadló. A kis panelkonyha ablakából nyíló lakótelepi kilátás ugyan nem pont ugyanolyan, mint a mi házsorunk, de lényegi azonosságukat érezzük – a nagyatádi környék a pécsi Uránvárosnak feleltethető meg. Itt, Nyugat-Pécs főterén, az Uránbányász téren néhány éve emelték Makra Zoltán és Palatinus Dóra a panellakásoknak dedikált „37 négyzetméter” alkotását: ez egy méretarányos panellakás makettje.

A kiállítás – talán túlzottan is – próbálkozik válaszokat találni arra a kérdésre, hogy minek a tükre a konyha. Ehhez első lépésként azt térképezi fel, hogy a konyha valójában milyen sok dolognak a színhelye. A kiállítás beosztása igyekszik minél jobban körüljárni ezt: vásárlási szokásaink mellett házon kívül étkezés rituáléit is megidézi a pécsi Pezsgőházból érkezett, elegánsan terített asztal, és mellette rögtön egy talponálló pultja, korsó sörrel – a sör természetesen pécsi, Szalon. Legjobban akkor élvezhető egyébként az egész, ha igazán otthonosan érzi magát a látogató ahhoz, hogy kinyissa először a hűtőszekrény ajtaját, majd a mélyhűtőét is. Rá fog jönni arra, hogy a cím fordítva is érvényes, és nem hagy megválaszolatlan kérdéseket sem: tükör van a kiállításon, és nem is csak egy. A mélyhűtőben talált tükör pedig erős kép ahhoz, hogy legalábbis emlékké váljon.

A panelház konyhája egyébként szimbólumként is hatásos: „kiállításunk emlék, annak a mindenkori konyhának az emléke és hangulata, amelyet mindannyian magunkban őrzünk.”. Nekem az örökzöld társasjáték, a Gazdálkodj okosan! jut egyből az eszembe, amiben a lakás alaprajzán előre körberajzolt helyekre porszívót és konyhabútort lehet vásárolni. A kiállítás következő megállapítása érvényes a játékra és a panelkonyhára is: „minden négyzetcentimétert ki kell használni”. A konyhában látható tárgyaknak nem csak pontosan kimért és szigorúan betartott helye van, hanem történetük is. Megvan a saját története az edény csöpögtetőnek és a műanyag tejtartónak. Egy néprajzkiállításon ezek a történetek ugyanolyan kézzelfogható jelenléttel bírnak, mint a rózsás sparhelt mellé akasztott virágmintás otthonka. Egy nagyatádi házaspár konyhájából került ide mindkettő, a nagyatádi Városi Múzeum jóvoltából. Olvasó Imre és felesége, Nagy Vilma ’46-ban vásárolták meg első konyhaasztalukat, aminek az aljából egy gyúródeszkát lehet kihúzni – ez a megoldás egyébként jól illik a kis alapterületű, szűk panelkonyhákba is. Megtudjuk, hogy Vilma néninek sokáig olyan kicsi konyhaasztala lehetett csak, ami éppen befért a később kibővített konyhába, ám ezen még sokáig nem lehetett rétest nyújtani.

A nosztalgia általában valami olyasmire vonatkozik, ami már elmúlt. Ehhez képest a Konyha a tükörben kiállításon minden további nélkül működik a nosztalgia valami olyan irányába, ami nagyon is a jelenünkhöz tartozik, és nevezhetjük bátran lakótelepi romantikának.

A kiállítás megtekinthető 2014. október 31-ig.