Az Iparművészeti Múzeum Pompa az asztalon című bemutatója egy olyan világba vezet vissza, amikor még volt idő enni. Ráérősen és komótosan. Amikor maga a terítés is órákat vett igénybe, amit kizárólag az erre hivatott pohárnokok tudtak csak ledirigálni. Ez persze háttérmunka volt, az előkelő társaság csak akkor vette birtokba az asztalokat, amikor már a teljes kelléktár mértani rendben rajtuk sorakozott. A folyamat rekonstruálásáról a kiállítás előterében végignézhetünk egy, a kismartoni kastélyban forgatott dokumentumfilmet, amelyből fogalmat alkothatunk a főúri terítés pontos menetrendet követő, szertartásszerű lebonyolításáról.

A tárlatban nincs terített asztal, de nem is kell, olyat találhatunk valamelyik kastélymúzeumban. Itt nagyon különböző tárgyak vannak, amelyek viszont egyediségükben felhívják magukra a figyelmet, azon kívül, a rendezői lelemény szerint, időtől és földrajzi távolságtól függetlenül egymás közelébe helyezve őket, olykor rímelnek, máskor feleselnek. 

Lehetne éppenséggel zsibbasztóan „teljességre törő” egy hasonló témájú kiállítás, de ez nem az, mert szerencsére, nem tudományos szigorúsággal előállított prezentáció, hanem egy könnyed kezű alkalmi összeállítás volt a nyári Múzeumok Éjszakájára, amely Prékopa Ágnes és Lovag Zsuzsa vezényletével olyan jól fogyaszthatóan lett feltálalva, hogy a közönségsikerre való tekintettel még ma is áll. 

A termekben bő háromszáz év asztali edényei sorakoznak, a kiállítás mégsem szó szerinti terítéstörténet, inkább csak felvillantása egy olyan régmúlt étkezési kultúrának, amikor mindennek megadták a módját, és még azon túl is. A rendezők nem görcsöltek rá a komplett szervizek bemutatására, mert akkor sosem jöhetett volna létre a kiállítás, hiszen e törékeny áruból nagyon ritka az ép készlet. Ellenben elővettek mindent, ami önmagában is elég érdekes és különleges, például a holicsi fajanszokat: a tyúk és kakas alakú, színesre festett leveses tálakat, meg a nyulat és káposztát formázó tálaló edényeket. Az efféle asztali szobrok a XVII. században jöttek divatba, a nagyúri asztalokról tudunk például teknősbékát, illetve szarvast mintázó sótartókról is (előbbit Thurzó György, utóbbit Csáky István használta). 

Persze nem csak kedves fajanszok, hanem elegáns porcelánok, fénytörő kristályok és csillogó ezüstök töltik meg a pohárszékeket és vitrineket, hiszen a XVII. század civilizációs folyamatának következtében már nem csak terítés-, de étkezési kultúráról is beszélhetünk, mivel ekkor már – a keze helyett – mindenki villával teszi a falatot a szájába.

Az étkezés, s kivált az ünnepi lakoma mindig is a társas élet és a reprezentáció egyik legfontosabb szigete volt, egy jó társaságban lebonyolított ebéd ma is órákig húzódhat, még akkor is, ha napjainkban a legterjedelmesebb menüsor is rövidebb, mint eleink tizenkét-tizenhat (ritkább esetekben húsz-huszonöt) fogásból álló ételsora.

Bizonyos értelemben ez egy felidéző kiállítás, mert óhatatlan, hogy az edényekbe olykor ne képzeljük bele az ételt. Például Szindbád húslevesét, midőn Latinovits kanalazza, vagy a velőscsontot, amivel csak úgy, kézzel bánt el a gourmand Latinovits-Szindbád, pedig 1737-ben szorgos augsburgi ötvösök már megalkották az erre alkalmatos kanalat. Egy újabb üvegdoboz tartalma meg – Alekszandra Pavlovna 1798-as szentpétervári porcelán étkészletének válogatott darabjai – Szokurov csodás Orosz bárkáját juttathatja az eszünkbe, amelyben a történelmi Ermitázsban bolyongó főhős egyszer csak betéved abba a terembe, ahol a pohárnokok épp elmélyült műgonddal terítenek. 

A tárgyak egy része azért megkapó, mert nemességük és mívességük mellett praktikusak. Az 1820-ban, Bécsben készült szőlőmosó edény például szőlőfürt alakú, a XVIII. század elejéről származó porcelán kancsócska fedele apró szemű lánccal rögzített, hogy ne kóboroljon el, s mivel már kétszáz évvel ezelőtt sem szerették a hideg teát és a langyos pezsgőt, Ausztriában megkreálták a nyugati szamovárt, Oroszországban pedig a dupla falú, asztali hűtőtartályt.

Külön szekciót alkotnak a babaházakba való, XVIII. század végéről származó miniatűr edénykék, amelyek ékesen jelzik, hogy ekkorra már a gyereket gyereknek tartották, nem pedig kicsinyített felnőttnek, mint ahogy azt előtte gyakorolták. Közben szép lassan araszolunk a XX. század irányába, a sásliliom díszítésű halas-, vajas- és fagylaltkések már a szecesszióról beszélnek, a görgős (és nem görgős) zsúrkocsikon elhelyezett csészék pedig a napjainkig ívelő tea- és kávéivás kultuszába avatják be a nézőt.

Ebben a sorban húzódik meg szerényen, valamelyik asztalka lábánál egy jókora, teknősbéka alakú köpőcsésze. Elvégre van az úgy, hogy a kávéhoz dukáló szivarozás közben köpni kell! Lám, ez is csak kultúra kérdése, hogy ti. miért és mibe.