Méghozzá a Detroit Dickense néven elhíresült Elmore Leonard 1978-as és már magyarul is olvasható azonos című írása nyomán, amely azt a két figurát (Louise és Ordell) ismerteti meg az olvasóval/nézővel, akiket igazán Quentin Tarantino Jackie Brown című filmje kapcsán véstünk az emlékezetünkbe. Az utóbbi moziban Robert De Niro és Samuel L. Jackson játszották az említett bűnözőket – mostani filmünkben azonban húsz évvel korábban, a hetvenes években láthatjuk őket viszont John Hawkes és Yasiin Bey (rapper nevén: Mos Def) megformálásában, amint épp a szárnyaikat bontogatják. 

Nem aprózva el a dolgokat rögtön tervbe is vesznek egy emberrablást: a menő és korrupt építési vállalkozó, Frank Dawson (Tim Robbins) feleségét, a házasságában szenvedő Mickey Dawsont (Jennifer Aniston) kapcsolnák le, és tartanák fogva 1 millió  dolláros váltságdíj fejében. Azzal azonban nem számolnak, hogy az emberrablással lényegében szívességet tesznek a férjnek, akinek szeretője van (Isla Fisher) és épp a válást fontolgatja. Ha Mickey-t még láb alól is eltennék, tartásdíjat sem kellene fizetnie.  

Daniel Schechter fekete humorú krimikomédiájában a hetvenes évek miliőfestése természetesen nem éri el az Amerikai botrány színvonalát (már a jóval szerényebb költségvetés okán sem), de a motownosra hangszerelt filmzene (The Newton Brothers) atmoszférát teremt, ahogyan a korszak zsánerfilmjeit idézik az osztott képmezőn zajló telefonbeszélgetések is; az antilop kabátokról, kámzsás pulcsikról és szatén blúzokról már nem is beszélve. Elmore Leonard hívei pedig a szerző jellegzetességeinek örülhetnek: nagydumás, de alapvetően pitiáner bűnözők; szórakoztató karakterrajzok; a kivitelezés és a nagyszabású terv közötti éles kontraszt; a helyzethez egyáltalán nem passzoló párbeszédek; rövid jelenetek és sok akció. És, hogy további jókat is mondjunk: Jennifer Aniston pályafutása egyik legjobb és legszínesebb szerepformálását hozza tető alá – a párosa pedig szintén olajozottan működik az egyik fogva tartóját alakító John Hawkesszal, akivel a bizarr körülmények és a különböző társadalmi státusz ellenére is egyre közelebb kerülnek egymáshoz emberileg. 

Mi akkor mégis a probléma? Hogy mindez nem elegendő egy filmre. Amilyen ígéretes és vicces a Született bűnözők első harmada, olyan önismétlőnek és erőltetettnek tűnik a történet további része. A lendület elfogy, az abszurd helyzeteket felváltják a töltelékjelenetek, az addig jellemzően verbális humor háttérbe szorul a szituációkból adódó, farce-os, néhol kínos poénokkal szemben. Bár a sztori elejétől az a benyomásunk, hogy emberrablás ide vagy oda, valós veszély nincs, egy-két jelenet mintha ennek épp az ellenkezőjét sugallná –a film hangulata váltakozik: hol komolyabbá válik, hol ismét visszakanyarodik a könnyedebb irányba. Persze, minderre mondhatjuk, hogy Daniel Schechter a dramedy műfaját lőtte be – a drámai(bb) jelenetek azonban valahogy kilógnak a történetből, olyan hatást keltve, mintha egy másfajta koncepció részeként maradtak volna benne.   

Lehetséges, hogy épp az eredeti alapanyagból hibádzik az a bizonyos plusz (végül is Elmore Leonard kapcsán „csupán” a ponyvairodalom egyik klasszikusáról, nem pedig egy korszakos szerzőről beszélhetünk), amitől életre kelhetne a film; ráadásul ezt a rendező sem teszi hozzá, mivel túlzottan hűen és alázatosan áll az alapanyaghoz (szó szerinti párbeszédeket is átemelt a filmbe). A jobban sikerült Leonard-adaptációkon (gondolok itt olyan filmekre, mint a Jackie Brown, Mint a kámfor, Börtönvonat Yumába, Szóljatok a köpcösnek!) mindig komolyabb nyomot hagyott a direktor, ami épp attól vált nyilvánvalóvá, hogy számos gyenge vagy kifejezetten rossz, felejthető film is készült az író munkássága alapján (A nagy zsozsó, Csak lazán stb).

A Született bűnözők nem bántóan rossz film, inkább csak közepes színvonalú, amelynek a tévé délutáni műsorsávjában volna a helye. Arra azonban mindenképpen jó, hogy ismét konstatáljuk, Jennifer Aniston jobb színésznő annál, mint amilyennek többnyire mutatja magát.