Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

NEM Ő, NEM ÉN

Király Levente: Pergamen
2014. szept. 12.
Az életrajzi énnel nem egykönnyen megfeleltethető, de határozott sziluettű lírai beszélő intézi a külvilághoz és önmagához a legtöbb vers töprengőn összegző szövegét. A lecsupaszított beszédhelyzetek tiszta grammatikája áttetsző, egyben a lélek megfejtésre váró titkosírása. TARJÁN TAMÁS RECENZIÓJA.
Nem éri készületlenül a Király Levente újabb költői és prózaírói törekvéseinek historikus léptékét ismerő olvasót, hogy a Pergamen – némileg a címével is – nagyszabású, sokrétű mitologizálásba ágyazza idő- és korérzékenységét. Ebben az univerzumban otthonosak az istenek, sokszor említődik Isten neve. A kötet élén álló, címerversnek ideális Naphold az eredetmítoszokhoz közeles magasa-mélye eleve ilyen hangütésű, extázisú, az első ciklus a Perseidákkal indít, kitüntetett szerep jut azután a száz (illetve százegy) év mágiájának (Mind ki része), az istenekhez az ezres szám kapcsolódik (Alszanak, alszanak), az Ardzsúna sírfelirata így kezdődik: „Hadak ura vagyok, nem kevesebb. Halandónál több, isteneknél gyarlóbb, társuk a harcban”.
E szituáltság formai és stiláris velejárója az emelkedettség, nyelvi méltóság, a szavak kőbe vésésének érzete, és nemegyszer az imaszerűség. Az iménti epitáfium is ekként végződött, a holt igéjével szólítva meg az élőt: „Mosolyod újabb ima értem”. Mindez nem csupán az első, mindjárt bevégzőnek is láttatott versfejezetet (Utolsó, nagy kísértés) jellemzi. Rugalmas módosulással, mindig a jelenidejűség beütéseivel ez a hang irizál az ön-kiterjesztő Triptichon-én, a lét és a közlés perspektíváit faggató Mi megmenthetne, a címével ugyancsak árulkodó A Léthe zöld-arany vize, továbbá az inkább a magánszférába visszahúzódó Te meg én ciklusok szövegeit is. „Ha az istenek valóban hegyek tetején ülnek, / látják apró bárkánk: / szentjánosbogárnál kisebb” – jelöli ki az alárendelő alapviszonylatot, egyben a koordinálás bizonytalanságát A lélek halhatatlansága. Másfelől a megistenülés éjszakai tudatú reális ábrándja a szerelem ajándéka egyénnek, párnak, emberiségnek. „Mind, ki él, kivette részét a nagy / ünnepélyből, táncban egyesültek / földi s égi lények” – áll az Éji ünnepben. Szárnyas paripánk – olvassuk itt befejezésül – „Bármeddig elröpül velünk, / oly’ könnyűek lettünk, / te meg én!” 
A hirtelen támadó Gyönyörök kertje-bizakodás (bármily borzongatóan tartalmas e verscím, esetleg más versek képviseletében is), úgy tűnik, irónia nélkül írja felül és hagyja ugyanakkor érvényben a korábbiakat, a „Némán ingatom fejem” süppedtebb, várakozóbb állapotát (Kapukerengő). A „te meg én” öröm- és szenvedély-problematikája, a magasabb rendű személyiség-dimenzió a perszonális kétségeket tudja ellentétének. A Magáról nem kurta sorai racionális tervezettséggel billegtetnek a nyelvtani személyek elmosódó identitásai között. Mivel a mindvégig a kötetben lebegő álomszférának ez az egyik legjellegzetesebb felködlése, idézzük egészében a tizenegy sort: „Egyik álom mint a másik, / a rétegek lehámlanak. / A lélek bolyong, vezekel, / mi történik, nem érti. / Idejét kitölti, / magáról nem tud, / és mégis, mégis az lesz, / amit igazán akar, / de valaki más. / Nem ő, / nem én”.
A fohász, meditáció, gyónás, kihirdetés, summázás a gyakori „vége”, „vége lesz” képzetekkel együtt is mozgékony, továbbgondolható alakzatok a szabad vers takarékos keretei között. A rím ritka vendég a Pergamen lapjain, s akár véletlenszerűen toppan be egyazon betűsorral kétszer is kopogtatva, akár meghívottja a versnek, nem érzi jól magát. A könyv intenzív égtájassága (főleg északias és délies toposzainak fesztávja), a kint–bent összeszikrázása éppenséggel megtűrhetné a rímet, de Király Leventének most jobban kezére áll a mély dallamú gondolatritmus, amely összecsengések nélküli, tarlottabb tájakon vonulva keresi irányait. A kötet figurativitásában az isten- és Isten-közelítés egyik megfelelője az atya-tudat, apa-dialógus, mely súlyos, különös benyomásokat keltve elrajzolódhat, vagy a beavatás ellentmondásos szertartásaival egészülhet ki (Medveszárny; Az evőember). A versek, ciklusok rituáléjában nem annyira a fiatalember végleges felnőtté válásáról van szó: hangsúlyosabb, hogy a férfi jut fiatal középgenerációs érettségével arra a fokra, ahol az illúziótlanságnak nem velejárója az életörömről való lemondás.
Bizonyos ismétlések és versi értelemben kitöltetlenebb helyek mit sem rontanak a roppant kiegyensúlyozott, külsejében is elegáns, szép könyv (L’Harmattan) egészén. Csillagképeket fürkésző, óceánmélyig alászálló nézés nyomán kap meggyőző, egyneműségében változatos lírai formát a látás. Ami széttart, összetalálkozik („Sárkányfiak: szitakötők / szárogatják gyenge szárnyukat” – szegül szembe önmagával a Napfény víz alatt telített alliterációja), az örökkévaló pergamen archaizmusában megőrződik és újrafogalmazódik a modernitásban átélt törékenység.

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek