Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

AZ ELEFÁNT FÜLE

Ida
2014. szept. 8.
Bergmani hölgyduett egy esztétikusan fényképezett, lengyel rendszámú Wartburgban. Pawel Pawlikowski szigorúan művészi filmje traumákról, bűntudatról és az európai huszadik századról mesél. NAGY V. GERGŐ KRITIKÁJA.

A lengyel filmnek két igazán nemes fajtája van: az egyik társadalomtudatos, felelősségteljes, realista és érzékeny (Wajda, Kieslowski, Holland, Zanussi), a másik felelőtlen, fantasztikus, pornográf és excesszív (Borowczyk, Zulawski, néha Skolimowski). Morális problémák és összeráncolt homlokú férfiak az egyik oldalon, dühödt kefélések, felforgató gondolatok és egy elszabadult kamera a másikon. Az egyenes gerincű, tépelődő értelmiségi és a csapzott hajú, kéjsóvár rokon az elmeosztályról. 
Kétarcú filmkultúra ez, mint, mondjuk, a franciáké (ahol az egyik térfélen a „minőség hagyománya”, a szószátyár középfilmek, a másikon meg a radikalizmus mindenkori jelesei állnak – mint Bresson, Rivette, Dumont, a horrorista új-extrémek vagy a látens anarchista, Louis de Funès), és csábító azt gondolni, hogy a szélsőséges irály valamiféle tudatalattija volna a másiknak. Így pedig a legkevésbé sincs okunk csodálkozni azon, hogy ebben a masszívan katolikus kultúrában a lelkiismeret mozija és a szemérmes művészi köztudat maradéktalanul a föld alá szorítja az indulatok moziját: a lengyel film önarcképén csak egy nemes élű profil látszik, a vad, groteszk vicsor fényárnyékban marad. 
Pawel Pawlikowski hatvanas években játszódó Idája a lelkiismeret és az elfojtás mozijának eminens darabja: száraz és szikár mese egy apácáról és a lengyel múlt terheiről, első blikkre pedig külsőleg is úgy mutat, mintha a „morális nyugtalanság” korában forgatták volna. Címszereplője (Agata Trzebuchowska) pedig akár az emblémája is lehetne a katolikus elfojtásnak, merthogy a vidéki zárdában kushadó Ida minden gesztusa és szemrebbenése önfegyelemről és ki nem mondott vágyakról mesél. 
Jelenetek a filmből
Jelenetek a filmből
A gombszemű hősnő annyira apáca, amennyire csak apáca lehet az ember: ha egy érzéki szaxofonról van szó, zavartan lesüti a szemét, esténként görcsösen kapaszkodik a Bibliájába, szabadidejében pedig (és ez talán már tényleg túlzás) üres templomokban üldögélve szorongatja Jézust ábrázoló képeit. Ezt a tehetséges szentet egy tetőtől talpig romlott, láncdohányos bírónőhöz (az egykori „Vörös Wandához” – Agata Kulesza) küldi a főnővér és a jól formált forgatókönyv – hogy még a szerzetesi fogadalom előtt megismerje benne egyetlen élő rokonát, rajta keresztül pedig nem csupán az úgynevezett való életet, de mindeddig ismeretlen gyökereit is. Merthogy az elsőre meglehetősen modortalan vendéglátónak mutatkozó nagynéni („Te zsidó vagy” – jelenti be úgy három perccel a találkozás után) hamar úgy dönt, hogy egy üveg viszkivel hármasban fogják felkutatni Ida meggyilkolt szüleinek holttestét és a lengyel vidék sötét titkait.
Pawlikowski tehát egy bűnügyi nyomozás és egy spirituális utazás áttetsző sztoriját meséli – ami a játékidő jelentős részében egy meglehetősen szabályos roadmovie-nak mutatkozik (olyannyira, hogy az országút melletti fánkmajszolás egy hamar múló pillanatra a Papírhold hangulatát hívja elő): újabb és újabb vidéki ábrázatok és ugyanazok a múltat firtató kérdések jönnek sorra, miközben a furcsa pár egyre inkább közel kerül egymáshoz és a rokonok hamvaihoz. Két magány, két vallás és két világnézet (a keserűen materialista és a naivan hívő) zötykölődik egymás mellett a Wartburgban – meg mindemellett két nő is, akik útközben azért a maguk módján megpróbálnak fogást találni a másik lelki nyavalyáján és ennek révén a sajátjukén is. De a legnehezebb a tömegsírból előhantolt rokoni csontokon fogást találni, és ezzel együtt valahogy feldolgozni azt, ami úgy hetven éve (a hőseinknek: húsz) a hátsó kertekben meg a lelkekben történt – és amivel Pawlikowski azért egészen provokatív őszinteséggel szembesít: szőrmentén szóba jön az állam, az egyház meg Isten szerepe is (és a példásan józan közelítés határozottan emlékeztet rá, hogy itt aztán nem lehetne senkinek szobrot állítani). Ha akarom, Közép-Kelet-Európa zsákutcás történelme ott van a kényelmetlen kérdések után nagyokat hallgató bűnösök esztétikusan monokróm képein.
A képek forrása: PORT.hu
A képek forrása: PORT.hu
Csendekből és kitartott portékból pedig nincs hiány: Pawlikowski ugyanis gondosan lomha modorban és rezzenetlenül statikus képekben fogalmaz, amelyekről éppúgy kiseprűzi a fölös díszletelemeket, mint ahogy a száraz hangsávot is megtisztítja minden kosztól és idegen zajforrástól.  A stiláris egyszerűség és tisztaság dreyeri vágya látszik az elegánsan esztétikus és szinte mozdulatlan beállításokon, amelyeket Pawlikowski (és operatőre: Lukasz Zal) rendre kinyit az ég felé: a kép aljára szoruló Idára és Wandára hol a szédítő kórházi belmagasság, hol a kolostori tér, de leginkább a sűrű, történelmi levegő nehezedik rá, mintha az ország bűnterhes múltját kellene magukon cipelniük, vagy mintha a felsőbb hatalmak hűlt helye tátongana borongós ábrázatuk felett. (Ezt a hatást hangsúlyozza a 4:3-as képkivágat is). Ennek az átgondoltan és következetesen lefojtott fogalmazásmódnak megvannak az igazán erős pillanatai – mint például a kifosztott és meggyilkolt szülei portáján a félfának támaszkodó apáca lenyűgöző totálképe, vagy az a jelenet, amelyben egy világra nyíló ablak előbb új kezdetet ígér, aztán az öngyilkosság eszközeként lepleződik le. De ezzel együtt van valami visszatetsző és kellemetlenül mesterkélt is abban, ahogy Pawlikowski stilizál. A főhősnő irreális merevsége; a túlszerkesztettnek tűnő frontális kompozíciók, a súlyos csendek után üresen koppanó dialógok; a kimódoltan szimbolikus gesztusok és helyzetek (mint az áldozatai sírjába szorult gyilkos vallomása) – mindez éppannyira fémjelzi az Idát, mint a példás elbeszélői tömörség és az érzékeny visszafogottság. 
„Szürke és lapos, mint az elefánt füle” – írta egy magyar zenei szakíró a The Smiths első lemezéről, amit az Idára csak némi rosszindulattal lehetne rámondani, de Pawlikowski filmjében mégis van valami elefánt(fül)szerű. A legnagyobb amerikai filmkritikus, Manny Farber különböztette meg a termeszművészetet a fehér elefánt művészetétől: míg az előbbi alatt elhivatott mesteremberek kis léptékű, de nagyhatású munkáit értette, addig az utóbbin túlkomponált és kiagyalt mestermű-készítést, amely lehetőséget ad a díjra érdemes tevékenységek gyakorolására. Az angliai karrier után hazalátogató Pawlikowski Idája ebben az értelemben egy emblematikus (fekete-)fehér elefánt, egy szerény, kis növésű, de kifejlett példány: jelentőségteljes téma, artisztikus stílus és elegáns személytelenség mesteri fúziója. Egyúttal a stiláris elfojtás mintaszerű darabja is – és éppen az az elevenség hiányzik belőle, amelyet a lengyel film rendre elnyomott fattyaitól, az indulat mozijától szokott kölcsönözni. 

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek