Galeri, huligán? Kisfa, Lépart? Akik 1989 táján születtek, sokan talán már nem is értik e szavakat. A „garázda, botrányokozó elemek” közössége volt „a társadalmi normáktól eltérő, bűnözésre hajlamos, agresszív fiatalok” csoportja, a huligánokat összegyűjtő galeri. A Kisfa: az Erzsébet híd pesti hídfőjénél álló fa, a „kisfások” gyülekezőhelyének jelölője (ellentétben egy másik városi-természeti meeting-pointtal, a Nagyfával). A Lépart: Budapest folyójának, a Dunának a partja, csatangolások és megpihenések lépcsős vonala. 

Az író ifjúkori alakmása, a „Kis Gy. Jó srác” – így mutatják be a többiek – e körben, térben (is) nevelődik részben szabályszegő, részben életértelem-kereső ifjúvá, aki később „megpattan”: disszidál, Hollandiában, az Amerikai Egyesült Államokban és másutt él, dolgozik, lébecol, alkot, publikál. A Kis Gy. és társai egykori mozaikos mindennapjait a mai Gy., az ismert költő eleveníti fel. A regényben fut egy – más betűtípussal szedett – szál is, bizonyos Gerzsonról, aki leginkább „a két Gy.” köztes életstádiumait járja be. Ennek köszönhetően a markáns, eseményes alapidősík (az ezerkilencszázhetvenes évek eleje) és a történetmondás, visszatekintés meditatívabb jelene (a kétezertízes évek eleje) folytat egymással szituációs és nyelvi párbeszédet a regény lapjain, s a befoglalt három-négy évtized sem marad ki.

A termékeny történetmondás, jól működő szerkezet írói erényei ellenére egyelőre vázlatos a mű: mintha előtanulmány lenne egy nagyobb, teljesebb vállalkozáshoz. Elég durva hibák csúfítják a könyvet. Önmagát kioltó ismételt tagadószó egyazon mondatban, fölösleges, szinte azonnali újrafogalmazás (miként váltatták ki gyanútlan öregekkel a patikában a kábszer-gyógyszer recepteket a „huligánok”). De a nyelvi erő, kolorit is lehetne koncentráltabb, teljesebb, mert ha nem is szónoknak született a kisfások többsége, krónikásuk, az író mégis túl gyakran éri be a csákó, csóka szóval, ha férfi, a bögre szóval, ha nő lép színre. Ugyanakkor a vártnál mattabb nyelvi közeg a legsikerültebb epizódokban lüktető, hiteles, a puszta nevek ugyancsak. 1973-ban például így állt fel egy hazai Hell’s Angels motoros banda: a Steve, a Cölöp, a Kacsa, a Bamba, a Szent, a Vörös Sanyi, a James, a Patkány, a Lompos, a Szájmon, a Frank, a Svájc, a Joni, a Varjú, a Moti és a Savanya. Aki képes etimológiai fantáziával mozgósítani memóriáját, részben megfejtheti, melyikük kiről-miről nyerte ragadványnevét.

Gyukics Gábor a valamikori résztvevő hűségével és hitelével, a beleérző tárgyilagosság szövetségesi nyelvén mesél Syrius- és Taurus-koncertekről, nagy bulikról, szexuális túlpörgésekről, a rendvédelmi szervekkel történt összetűzésekről, az aljnövényzeti fiatalember-lét felégetésének kísérleteiről. Az iránytalan, de maximalista szabadságvágy életút-mintáit helyezi egymás mellé, amelyek mind az anarchikus illúziókból és a korabeli társadalmi leszorítottságból, távlattalanságból nőttek ki. Kinek-kinek más életidőt, más energiákat, más ösvényeket és egérutakat mér ki a lét, s nem egyszerűen azért, mert ez volt megírva tenyerük sorsvonalaiban, hanem mert Magyarország, Európa, a nagyvilág – és minden-mindenki más, aki ezen ügyekben illetékes – ennyit tudott vagy akart hozzátenni személyes akarásaik tohuvabohujához. A szerző sorol, tájékoztat, odapillant: ha ítélkezik, nem visszamenőleg teszi, hanem (morálisan így tiszta) a jelenben. Nem hallgatva el, ki mire vitte, ki mibe halt bele, a kisfások egy-egy régi ikonját manapság mire tartja, vagy mennyi indulattal tölti el a tény, hogy „most is tele van az ország sok pihent agyú hülyével, aki nem csinál mást, csak értéket tesz tönkre”.

A „szociohorror” műfaji meghatározás túlzó, másfelől Gyukics nem a (politikai és erkölcsi színezetüktől, módjával) horrorisztikus eseményeket, kalandokat preferálja, hanem a történelmi díszletek lendületesen pontos megrajzolását, a történések mögötti szociális, tudati és lelki hajtóerők megértését. A kritikus-önkritikus józanság segíti hozzá a szülők nemzedékének szinte váratlanul engedékeny, nagyobbrészt elfogadó bemutatásához (miközben ugyanezen nemzedék közéleti szerepével kapcsolatban szemernyi illúziója sincs). Remek észrevételeket vezet le az élettöredékekből. Például: „érdekes, hogy sok emigránsból kitüremkedik az elfojtott kreatív energia vagy ösztön. K. Laci festő lett, másokról is tudok, akik azzá váltak, Mozdony zenész, én pedig verseket írok”.

A „közép-európai hippik” más, lentebbi populációjáról emlékezik meg Gyukics Gábor, mint például Bereményi Géza a Vadnai Bébiben, Dés Mihály a Pesti barokkban. Ez utóbbiak inkább az egyetemista és a művészfiatalság, valamint e régiók margója felé tájékozódtak. A Kisfa galeri világa nyersebb, dadogóbb, szerteágazóbb. Fényképdokumentumok is megidézik az elbeszélő kamasz- és ifjúkorát, bár nem ő a fotók főszereplője. A szöveg vagy ráutal a felvételekre, amelyeken esetleg látható jelölés, de képaláírás nélkül kerültek a könyvbe. Az anonimitás találgató feloldása illik a regény egyik lehetséges olvasatához, de szöveg és kép nincs teljesen összerendezve. Gyukics Gábor majd nyilván megtalálja a módját, hogy bizonyára bőséges tartalékot rejtő emlék- és tapasztalati anyagát más, epikai értelemben kiérleltebb kompozícióba építse.