Kompakt kis mozi a fotósból lett filmrendező, a holland Anton Corbijn harmadik nagyjátékfilmje, Az üldözött, de nem mindenkinek ajánlott. Komótosan építkező, látványos akciójelenetektől mentes klasszikus kémsztoriról beszélünk, amely a műfaj mesterének, John le Carrénak a 2008-as könyve alapján született – nagyobb tér jut itt a pszichológiai játszmáknak, a félszavaknak, a dupla fenekű beszélgetéseknek és a manipulációnak, mint a fékcsikorgásoknak vagy éppen a tűzharcoknak. 

Maga a történet, megkockáztatom, majdhogynem lényegtelen – a hamburgi kikötőbe orosz fogságból szabadult, muszlim vallású csecsen fiatalember, Issa Karpov (Grigorij Dobrigyin) érkezik, aki felkelti a helyi titkosszolgálat érdeklődését is. A paranoia érthető: a szeptember 11-i terrortámadásokat anno egy hamburgi al-Kaida sejt készítette elő – lényegében a hatóságok orra előtt. 

Most azonban az elhárítás résen van, méghozzá egy nem mindennapi vezető, Günther Bachmann (Philip Seymour Hoffman) irányítása alatt, aki láthatóan megjárta már a hadak útját: mesteri bábjátékos, kifinomult machinátor, mellesleg láncdohányos, és a whisky sincs ellenére. Hoffmant egyszerűen imádja Benoît Delhomme kamerája – a színész mintha végig nem csinálna semmit, legalábbis semmi látványosat, mégis olyan erővel rántja be a nézőt a filmbe, kapcsolódik rá a szabad vegyértékeinkre, hogy végig úgy érezzük, ismerjük jól a karakterét: az egész múltja, bölcsessége, emberismerete ott van egy-egy fanyar poénjában vagy abban, ahogyan kifullad az utcai üldözések során. A repertoárja pedig egyszerűen lélegzetelállító: ha kell, atyáskodó és megértő; máskor bizalmatlan és eltartó; agresszívan rámenős, sőt durva, és valahogy mindig tökéletesen képes belőni, hogy a helyzethez éppen melyik énjét vegye elő, amelyet olyan őszinteséggel prezentál, hogy aki szembekerül vele, érzi, méltó partnerére akadt.

És Bachmannt épp ez a kifinomult összetettsége, érzékeny világszemlélete, emberséggel párosult profizmusa teszi kakukktojássá a titkosszolgálatok világában. A főnöke, a láthatóan kisebbrendűségi komplexustól szenvedő Dieter Mohr (Rainer Bock) már rég lekapcsolná a csecsent; az amerikai CIA-ügynök, Martha Sullivan (Robin Wright) – hasonlóan Bachmannhoz – hosszabb pórázon tartaná, akkor is, ha vallja – igaz némi iróniával a hangjában – minden ügynök feladata, hogy „biztonságosabb hellyé tegye a világot”. Ezek a nézetek, világmagyarázatok, megérzések, akciótervek „csapnak össze” a maguk csendes módján a csecsen-ügy kapcsán. 

És ott vannak a civilek, akik az egészbe csak belekeveredtek: a naiv és idealista emberjogi ügyvédnő, Annabel (Rachel McAdams), aki menedékjogot szerezne Issának; és a hamburgi bankár (Willem Dafoe), aki miatt a férfi tulajdonképpen a városba érkezett. Mindenki mindenkivel kapcsolatban áll, de a nagy kirakós részeként csak tapogatózik, hiszen nem tudni, kinek mi a valódi szándéka, és ki az erősebb: a nagy kérdés tulajdonképpen az, hogy adott pillanatban ki a pók és kik a legyek ebben az összegabalyodott hálóban. A szerepek ráadásul huszonnégy órán belül akár fel is cserélődhetnek, és ez az, amit tud Günther: nem az a kérdés, hogy eláruljuk-e egymást, sokkal inkább az, hogy mikor jön el a pillanat, amikor az egyén a saját túlélése érdekében sutba dobja az eszméket, az ideálokat, a barátságokat és a szerelmeket. 

Az óvatos, gyanakvó Bachmann attól olyan hihetetlenül szuggesztív, hogy nem hiszi magát tévedhetetlennek, van rálátása a rendszerre, és tudja, nem lehet következmények nélkül kiiktatni egy terroristát, mert megszakítjuk a láncolatot, és kezdhetünk mindent újra, megint csak a sötétben tapogatózva. Ebben a zaklatott lelkekkel teli urbánus labirintusban, ahol minden viszonylagos, mégis sokáig úgy fest, ő az egyetlen, aki legalább azt látja vagy érzi meg előre, hol jön a következő kanyar. Épp ezért olyan katartikus Philip Seymour Hoffman mívesen felépített játékában a film utolsó jelenete, amely egyébként gyönyörűbb és stílszerűbb búcsú már nem is lehetne tőle. 

Mindehhez a hátteret az esős, hideg és szürke Hamburg adja – kanyargós utcák, fullasztó irodaház-belsők, geometrikus, beton-üveg anyagú terek, zsúfolt pályaudvarok és megállók, parkolók, a kikötő, kocsmák és bárok, neonfényű ablaktalan kihallgató helyiségek, megfigyelésül szolgáló furgonok. De hiába végig a városi levegő – ez esetben nem tesz senkit szabaddá.