Beszélgetés Lovas Rozival / Színikritikusok Díja 2014
2014.08.31.

Sok fontos szerepet eljátszott már a pályája elején álló Lovas Rozi. A kritika, vallja, ha olykor fáj is, alakít, formál, újragondolásra késztet. A színikritikusok a miskolci A tanítónő című darabban Tóth Flóra megformálásáért a legjobb női főszereplő és a legígéretesebb pályakezdő díjára jelölték. MARTON ÉVA INTERJÚJA.

A Tanítónő miskolci előadásában Tóth Flóra.
A Tanítónő miskolci előadásában Tóth Flóra
Revizor: Kaposváron, színész szakon Mohácsi János osztályában végeztél. Mennyiben határozta meg Mohácsi a későbbi munkáidat, a színházról való gondolkodásodat?

Lovas Rozi: Feltűnő, hogy az osztályunk nem tud egymástól elszakadni, nagyon erős a kötelék. Annyira sokféle értéket teremtettünk közösen, és ebben a közösben benne van az egyetem öt éve, ami nagyon jó volt. Valami olyan, nehezen megfogalmazható dolgot kaptunk ott, ami azóta is összeköt bennünket. Hogy közösen gondolkodunk a színházról, az emberről, az életről. Ahogy Mohácsi dolgozik mérhetetlen kíváncsisággal, humorral, szigorú igényességgel, az kiirthatatlanul belénk ivódott. Ez talán még a régi kaposvári színház szellemiségéből táplálkozik, amit mi már csak megszimatolhattunk. Dolgoztunk még Babarczy Lászlóval, ő vett fel minket. Rengeteg történetet mesélt a régi Kaposvárról, ami a mi életünkben is fontossá vált.

R: Az elmúlt években, úgy tűnik, a végzett színészosztályok (s ez nem csak Kaposvárra igaz) megpróbálnak együtt maradni. Nehezebb ma egy friss diplomásnak egyedül boldogulni? Vagy nálatok a közös munka folytatása is „Kaposvár-jelenség”?

A Sirályban: Mása (Éder Vera fotói)
A Sirályban: Mása (Éder Vera fotói)
LR: Nem terveztük, hogy együtt maradunk. Szerencsések vagyunk, mert szinte mindenkinek sikerült leszerződnie színházhoz. Az, hogy nem váltunk el egymástól, sokkal inkább a hiányérzetből, az egymás iránti kíváncsiságból fakad. Erős bennünk a csapatszellem. Cseh Tamás-estünket a végzés óta többször, most Orlai Tibor színházában adjuk elő újra.

R: Vizsgaelőadásotok Mohácsi rendezésében Shakespeare Vízkeresztje volt. Mennyiben szólt rólatok az előadás?

LR: Mohácsi előadásai mindig nagyon személyesek. Azokról is szólnak, akikkel dolgozik. A szöveget is eszerint alakítják. A közös munka, az előadás közös megformálása, ami Mohácsira jellemző, nálunk nagyon működött, mert ismerjük, szeretjük az ő „nyelvét”. A vizsgaelőadásban nagyon erősen benne volt a mi öt évünk is. A finálé, amikor elszállnak a lampionok - visszagondolva rá ma is elérzékenyülök –, azok mi vagyunk. Hogy mindenkinek a saját útját kell járnia.

R: Ha ennyire erős egyéniségek tanítottak titeket, hogyan lehet saját lábra állni?

LR: Nem nyomott el minket sem a személyiségével, sem az ízlésével. Fel lehet rá nézni, tisztelni a munkáit, de Mohácsi elvárja a színészektől is a szabadságot, a szabad gondolkodást. Aki nem tudja önmagát képviselni, az elveszik a Mohácsi-darabokban.

R: A miskolci színházhoz szerződtél, most a Pesti Magyar Színházban vagy, dolgozol az Orlai Produkciós Iroda előadásaiban.  Hogyan tudsz dolgozni egészen más karakterű rendezőkkel?

LR: Ez sokat foglalkoztat. Sokféle munkában dolgozom, de mindig volt mellettem valaki, rendező, idősebb, tapasztalt kolléga, aki fogta a kezemet. Mi lesz akkor, ha ez nincs? Ezeket a kétségeimet meg szoktam osztani volt tanáraimmal, számomra lényeges emberekkel. A színházban találtam meg azt, ami számomra a legfontosabb. Úgy érzem, a helyemen vagyok, azt csinálom, amit szeretek, de folyamatos kétségeim vannak, állandó keresés van bennem, hogy a lehető legjobban csináljam. Rosszat csinálni, annak semmi értelme. Egyelőre szerencsém van, mert nagyon jó társulatokkal dolgozom. A színház számomra az emberekről, a világról szól, ezt kell tudni megmutatni jelen időben, akkor és ott, abban a néhány órában. Ott történik meg valami megismételhetetlen, gondolatokat, energiákat közvetítünk, hogy azokról közösen gondolkodhassunk. Nekünk, színészeknek fontos feladatunk van, nagy a felelősségünk. Nem kótyavetyélhetjük el, amink van. Problémákról, azokról az emberekről beszélni, akik vagyunk, beszélni, megmutatni azt, amiben élünk, nagyon fontos dolog. Csak akkor lehetünk hitelesek, ha ezt kellő igényességgel, tudással, szakmaisággal tesszük.

R: Felelősségről beszélsz. Az egyetem utolsó évében már érzékelhető volt, hogy einstandolják az egyetemet. Ez harcosabbá, felelősebbé tett titeket?


LR: Ezt mi még megúsztuk. Ami utánunk történt, azt nagy bűnnek tartom, mert egy fiatal, magát kereső csikó-lelkű színészhallgatónak nem feladata, s nem is lehet rákényszeríteni, hogy beszálljon a harcokba. Mi még abban a szerencsés időszakban jártunk oda, amikor a tanszék mindent megtett értünk. Nagyon jó dolog indult el Kaposváron, rangos, színvonalas képzés volt a pesti egyetem mellett. A végzés óta nem jártam ott, de most nem is lenne kedvem Kaposvárra menni. Csak hírekből tudom, mennyi jó tanárt bocsátottak el, pang az épület.

R: A Pesti Magyar Színházban, ahol játszol, inog Őze Áron igazgatói széke. Számít a hely, amikor elszerződsz valahová? 

LR: Amikor kikerültünk az egyetemről, már abba a közegbe csöppentünk, ahol semmi sem biztos, minden gyorsan változik. Nem lehet úgy felépíteni a szakmát, mint régen, amikor egy színházban lehetett akár leélni egy életet. Ez ma elképzelhetetlen. Nagyon gyorsan cserélődik, változik minden, nem lehet hosszú távra tervezni. Kezdettől fogva az adott munkák érdekelnek, ez alapján mondok igeneket és nemeket. A Pesti Magyar Színházban is a konkrét munka érdekel. Miskolcon most nagyon jó a színház, rengeteg munka van, jó csapat állt össze, sokat tanulok belőle. És nagyon fontos volt a Belvárosi Színház Amadeus előadása, hogy bekerülhettem egy jó csapatba. Élvezem a több helyen levést, így nem lehet belekényelmesedni egy helyzetbe, egy pozícióba, s arra várni, hogy úgyis jön majd a szerep. Folyamatosan keresem, hogy mivel hozhatom ki a legtöbbet magamból, így tudok friss és friss gondolkodású maradni. De az, ami körülvesz bennünket, nem tesz jót mindennek. A feladatra próbálok koncentrálni.

R: A POSZT-on két alkalommal - A vágy villamosa és A tanítónő című előadásokban nyújtott alakításodért – elnyerted a „legjobb harminc év alatti színésznőnek” járó díjat. A Színikritikusok Díjának egyik jelöltje vagy. Mennyire számítanak a díjak? Visszaigazolják a munkádat?

LR: Nem feltétlenül a díj a visszaigazolás. Az fontos, hogy tudom, hogy akik a díjra jelöltek, azoknak tetszett a játékom, főleg mert magamban kétkedő, maximalista ember vagyok. Keresem-kutatom a visszajelzéseket, meg kell győzni arról, hogy jó, amit csinálok.

R: Bár még kevés kritikát írtak rólad, hogyan viseled, ha abban bíráló, keményebb szavakat írnak rólad?

LR: Nagyon fontosnak tartom a kritikát. Kritika az is, amit a rendező, a kolléga, a hozzám közel állók mondanak. Mindezt nagyon igénylem, nem vagyok sértődésbe burkolózó. Nem visz előre, semmi értelme sincs. A kritika nagyon érzékeny, sok tekintetben szubjektív, másrészt folyamatosan változó, élő organikus dolog. Lehet rajta változtatni, megérteni, elfogadni. Nyilván érzékeny vagyok arra, ki mondja azt, milyen ember. Hogy az ízlésbeli vagy szakmai értékítélet. Amikor próbálunk, igénylem a rendezőtől, hogy megmondja, ha rossz, amit csinálok. Szeretek a rendező fejével látni, mit és hogyan képzel az előadásról, a szerepemről. Például Rusznyák Gábor nem „könnyű” rendező, de nagyon számít a véleménye. Megbízom az ízlésében, tudásában, a színházról való gondolkodásában. Szeretem, ahogy dolgozik. Tökéletesen elfogadom, amit rólam mond, szeretem, amikor bátran megmondja azt is, ami nem tetszik neki. Ezekre a véleményekre, kritikákra szükségem van, beépül, amiből tovább tudok dolgozni. Az írott kritika is nagyon fontos, bár született már rólam negatív írás is. A tanítónő nehéz próbafolyamat volt, kevés időnk volt rá. Életem eddigi legnagyobb feladata a szerep, irgalmatlan sok szöveg, szinte minden jelenetben játszom. Úgy éreztem, testem-lelkem beleadtam, minden energiámat beletettem, de a bemutató akkor volt, amikor éppen összeállt az előadás, ezért mellbevágott a rossz kritika. Tudtam, mások is olvassák, érzékenyen érintett, de idővel feldolgozza az ember. A negatív kritika is nagyon fontos, megerősített, beépült, fel tudtam használni. Rájöttem, mennyi igazság volt benne, és arra ösztönzött, hogy magammal szemben is kritikus legyek. A POSZT-on már csodálatos volt az előadás. Könnyednek, mégis erősnek éreztem magamat.

R: Sokféle szerepet játszol, Hamlet Oféliáját, A vágy villamosa Stelláját, A tanítónő Tóth Flóráját. Sok erős egyéniséget. Milyen a te karaktered?

LR: Beépülnek a szerepek, okosabb, tapasztaltabb, nyitottabb leszek tőlük. Egyre többet értek meg a világból. Mindegyikben megtalálom magamat, addig ások, kutatok, amíg nem találom meg szerepeimmel a barátságot. Vannak szerepek, amelyek már olvasáskor közel állnak hozzám, vannak, amikhez több munka kell. De lehet-e úgy játszani, hogy nem értem a szerepemet? Foglalkozni emberekkel, problémákkal, egyre jobban kinyitja az embert. Nyitottabbá, elfogadóbbá válok tőlük.
Szerző: Marton Éva