Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

TÚL MINDENEN

Hommage a Anna Margit, Szeged, REÖK
2014. aug. 20.
Harmincnégy kép nem sok, a tárlatban mégis benne az életmű, de nem a rendezés, vagy az átfogott időtáv okán, hanem, mert Anna Margit összetéveszthetetlen. Ha csak egyetlen műve lógna a falon, abból az egyből is kisütne egyéni hangja, festészetének különös súlya. IBOS ÉVA ÍRÁSA.
Önarckép
Önarckép
Anna Margitra nem szoktuk azt mondani, hogy „nagy festő”, valahogy nem illik rá, s ezt a titulust nem csak a művek, de maga a művész is ledobná magáról. A „nagyok” azok, akik iskolát teremtenek, akiket követni lehet, akik új fejezetet nyitnak a művészettörténetben. Anna Margit nem ilyen, tán még „tudatos” sem volt. Az nem számít, hogy nem járt Képzőművészeti Főiskolára, de az igen, hogy Vaszary tanította a magániskolájában, mert amellett, hogy a mester kiváló pedagógus volt, szellemiségében az egyik legnyitottabb műtermet vezette a Rákóczi út egyik bérházában, ahol saját, kortárs-nyugati művészet iránti vonzalmát a növendékeibe is beleoltotta. 
„Ha a többiek kimentek Párizsba, megzavarodtak, a Vaszary-növendékek nem, mert tudták, miről van szó” – emlékezett egyik tanítványa. Nem véletlen hát, hogy ide járt – többek között – Szántó Piroska, Vajda Lajos és Bálint Endre (jó néhányan a főiskolai órák után!), a második generációs magyar avantgárd későbbi irányadói. Anna Margit későbbi férjével, Ámos Imrével is itt ismerkedett meg, akivel a ’30-as évek végétől gyakran jártak Szentendrére, ahol Korniss Dezsővel, Vajda Júliával, Rozsda Endrével, Bán Bélával bővült a baráti kör.
Hatások nyilván érték Anna Margitot, minden bizonnyal beépült valami a formanyelvébe a Vaszary által megismertetett Picasso és Braque festői eszköztárából, rokonnak érezte Gulácsy és Chagall álmot és valóságot összemosó világát, az is látszik, hogy közel álltak hozzá a szűk képkivágatokról (is) ismert expresszionisták, és talán a legfontosabb: Ámoshoz nem csak társaként, de festőként is hozzáidomult. 
Akár egy leckét, fel lehet ezt mondani, de nincs sok értelme, mert a hatások és analógiák alatt könnyen eltűnhet a festőnő maga. Ez nem szabályszerű, vannak olyan alkotók, akiknek mit sem árt a „feltérképezés”, Anna Margitnak azonban sokat, mert a lelkétől fosztjuk meg festészetét, a hatások csupán az önálló nyelv kialakulásában támogatták, abban, hogy mindig megtalálja a kifejezéshez adekvát formát. 
Ennek ellenére a Furcsa pár (1935) című képe előtt eszembe jutott róla valaki: Farkas István. Természetesen nem a „látszatok”, vagy a személyes összekapcsolhatóság miatt, hiszen az utóbbiról egyáltalán nincs szó, mert amikor Anna Margit kezdőként megjelent Vaszarynál, akkor a nála negyed századdal idősebb Farkas István már évek óta Párizsban dolgozott. És mégis megcsapott a bennük lévő közös: a képekből áradó mély fájdalom és keserűség, a szellemlénybe áttűnő ember szorongásos világa.
Autodafe
Autodafe
Persze, ennek alapján ide lehetne sorolni Vajdát és Bálintot is – a jelen esetben inkább az utóbbit a túlélés, majd a hosszan tartó alkotói folyamat hasonlósága okán, de Anna Margit tőlük is különbözik. (Nem gondolnám, hogy csak azért, mert nő.) Sebei, az üldöztetés és bujkálás emlékei, de legfőképp az Ámos elvesztése (1944) okozta fájdalom soha sem enyhültek benne, erről tanúskodnak a még negyven évvel később festett olajképei is – ebben a kiállításban például Az elkésett messiás, az Autodafé, az Epilógus című művek -, amelyek húsba vágóan eleven erővel, ugyanakkor, az eltelt időnek köszönhetően, már-már bibliai bölcsességgel szólnak az emberi nem egymás ellen elkövetett megaláztatásairól és áldozathozatalairól. 
Művei önmagukban is elegek ahhoz, hogy értsük szomorúságát. Amit szavakban hozzátesz, az csupán verbális bizonyosság: „Büntetésnek megkaptam a túlélést, megkeseredett a szívem, nem tudok szeretni, örülni, terveim nincsenek, inkább létezek, mint élek” – nyilatkozta 1989 februárjában, három évvel a halála előtt. 
A  szegedi Reök-palota három kis termében a legbővebbet (tizenhat festményt) az 1935-1940 közötti periódusból kapjuk – Ámos mellett szárnyal. Az Európai Iskolához való kötődés festmény-dokumentumait (amelynek egyik alapító tagja volt), és a ’70-es évek jellegzetes babás-bábus képeit/önportréit viszont másutt kell megnézni. Itt látunk még párat a ’60-as évtized kisméretű, fekete krétával rajzolt, a bizonytalan homályból/hamuból ködösen el- és áttűnő leheletfinom alakokból, s néhányat a késői, ál-naivan, gyerekrajzos summázattal festett szimbólumos – többek között a clown-os és a példabeszédes – olajképeiből.
A kiállítás csepp a tengerben, bár a címe szerint nem is vállalt nagyot, se retrospektívet, sem pedig kurátori felfogást, egyszerűen „csak” hommage-t, a szentendrei Erdész Galéria közreműködésével. Ettől még lehetett volna koncepciózusabb, s nem ennyire esetleges. Még akkor is, ha ez mit sem árt Anna Margit művészetének.
A kiállítás 2014. szeptember 5-ig tekinthető meg.

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek