Ha úgy döntünk, felszállunk erre a Lucy névre keresztelt filmrakétára és végig rajta maradunk, valamint nem fárasztjuk magunkat azzal, hogy leállunk a dramaturgiai ellentmondásokon agyalni, tényleg jól fogunk szórakozni. Luc Besson lüktető, fordulatos, trendi ponyvát rendezett, amiben ráadásul feltett pár, a lét értelmére vonatkozó kérdést is. Hogy a válaszait nem érezzük egyáltalán röhejesnek (legfeljebb megmosolyogtatónak), minden bizonnyal annak köszönhető, hogy ezek egy akció sci-fi/szuperhős film díszletei között hangzanak el, ráadásul magára a történetre is könnyedén vonatkoztathatók. 

De kezdjük „majdnem” a legelején! Tajvan napjainkban. A vonakodó, gyanakvó amerikai diáklányt (Scarlett Johansson) egy átmulatott éjszaka után az aktuális pasija arról győzködi, kézbesítsen egy aktatáskát a titokzatos Mr. Jangnak (Choi Min-sik). Hogy itt egy vizuális orgiának nézünk 90 percen keresztül elébe, rögtön egyértelművé válik a jelentbe bevágott képekből: félénk szavannai zsákmányállatra feni a fogát egy nagymacska. Ha ez így nem volna elég áthallásos és szájbarágós: kisegér köröz a sajttal teli csapda körül. Besson ezeket a magyarázó montázsokat végig megtartja, plusz még egy szereplőnek álcázott narrátort, a párizsi professzort (Morgan Freeman) is felvonultat, hogy tényleg olyan érzést keltsen, mintha a National Geographic vagy a Discovery műsorkínálatát keresztezte volna egy feminista akciófilmmel.  

Merthogy a Lucy természetesen az, feminista akciófilm, amelyek elterjesztésében és népszerűsítésében tudvalévő, hogy a francia rendező mindig is élen járt. A Nikita címszereplője (Anne Parillaud), a Leon, a profi Mathildája (Natalie Portman) vagy éppen Leeloo Az ötödik elemből (Milla Jovovich) mind ott vannak Lucy felmenői között, aki a mozi végére nem elég, hogy halálos fegyverré válik, birtokába kerül minden tudásnak is, egyszóval, ő lesz a szuperember/szupernő vagy istennő, az emberiség egyedüli támasza. És hogy mindezt minek köszönheti? Vissza az aktatáskához, ami persze bezacskózott drogot rejt, méghozzá igencsak extrát, növekedési hormonból előállítottat. 

Miután hősnőnket arra kényszeríti az ázsiai maffia, hogy legyen drogfutár, a hasába operált szállítmány szivárogni kezd, megágyazva ezzel az átalakulásának: Lucy átlagos amerikai diáklányból válik a film végére átlagon felüli szuperhőssé. A metamorfózis fázisait a vásznat betöltő számokkal hozzák a tudomásunkra, az intellektuális (inkább: áltudományos) magyarázattal pedig Morgan Freeman áll elő: az emberiség agyi kapacitásának mindössze a 10%-át használja, a mi lányunk ellenben – a balesetnek hála – szépen halad a 100% felé.

Kérdés, mihez kezdjen ennyi tudással, a képességgel, hogy egy szempillantással átlátja az evolúciót, hogy a tér és az idő nem okoz gondot többé a számára, hogy puszta kézzel szálazza a rádióhullámokat. Igaz ugyan, hogy a rapid sejtosztódásának köszönhetően a térhajlítós, röntgenszemű, telekinetikus mókának 24 órán belül vége szakad – Lucy ugyanis haldoklik. Besson pedig nem átallja ennek apropóján feltenni a lét értelmére vonatkozó kérdést: mi végre egy utódokat nem nemző fiatal nő élete? Tulajdonképpen így jutunk el Morgan Freemanhez és a francia zsaruhoz (Amr Waked) – az előbbi abban segíti a lányt, hogy átadja az emberiségnek a tudását, az utóbbi pedig az emberi/női mivoltára emlékezteti, mialatt Lucy egyre kevesebb érzelmet mutató, szuper entitássá változik át.  

A szerep egyébként gyönyörűen illeszkedik a sorba Scarlett Johansson színészi pályáján. A nő című remek Spike Jonze filmben egy szoftvert játszott (csak a hangjával volt végig jelen), ami/aki egyre több emberi tulajdonságot vett fel; ugyanígy: Jonathan Glazer bizarr és a Lucyval ellentétben tényleg intellektuális és gender-kérdéseket feszegető, vagyis nem vulgár feminista alkotásban, A felszín alattban egy űrlényt alakított, aki a hideg számító érzéketlenségtől vesztére eljutott az empátiáig. A Luc Besson-filmben pedig eljátssza ugyanezt visszafelé: fokozatosan gépiesedik el, veszít el mindent önmagából, ami emberivé teszi – az egyik legjobb jelenetben ennek tudatában búcsúzik el telefonon az anyjától (Laura D’Arista). 

Mindezt pedig őrült rohanás, bunyók és üldözések közepette. Hogy nekünk nézőknek egy szusszanásnyi időnk se maradjon arra, hogy fennakadjunk olyan ellentmondásokon, mint hogy hősnőnk nem jön rá magától, mihez is kezdjen a tudásával (ha mindent tud, hogy nem jön rá?); vagy, hogy képes elfuvaroztatni magát egy kórházba ahelyett, hogy ellátná a saját sebesülését és/vagy kiszedné a hasából a drogot (ha képes egy röntgenképről megállapítani, hogy a páciensnek annyi, mégis, mi volna ez neki?). 

A film tempója azonban ellentmondást nem tűr. Mint egy számítógépes játékban, úgy lépjük meg sorra a szinteket (a felvillanó százalékok jelzik, ezeket mikor értük el), miközben hárítjuk az akadályokat (ázsiai gengszterek), lövünk, autóval menekülünk, hatástalanítjuk telekinetikusan az ellent, jutalmul pedig plusz képességeket kapunk: nyelveket sajátítunk el, nem érezzük a fájdalmat, idővel meg már semmit. Egyszóval aki azt állítja, hogy a Lucy a nyár legbutább legokosabb filmje vagy épp fordítva, a legokosabb buta filmje, annak tökéletesen igaza van. De épp ezért olyan szórakoztató.