Aligha véletlen, hogy a főszereplő, Aszfalt Harlequin középkorú, elszürkült tanár éppen a Nobel-díjas portugál zseni, José Saramago regényét, a Kőtutajt olvassa (Harlequin Reviczky Gyula egyik hírlapi álneve volt. Ezt innen is megtudjuk, a szó „bohóc” jelentéséről szintén értesülünk, de az általában furcsa nevek – Waldbrand Rezső/Rudolf, alias Frodó, özvegy Latinné, Jul – önmagukért beszélnek, amint egyes hobbik, foglalkozások – falevélgyűjtő, „Szélkirály” – ugyancsak). A Kőtutajhoz hasonlóan a Százezer eperfa is modern utópiaként olvasható, kevés szereplős katasztrófaregény. A katasztrófa: mesterien-fázisosan megjelenített, halálos áldozatokat szedő, hatalmas károkat okozó szélvihar után a Kárpát-medencében, Magyarország centrummal, teljességgel megszűnik mindenfajta szélmozgás. Ami (noha a jelenség állítólag sosem következhet be) a természeti rend, az életfeltételek borulásával, részint ebből eredően a társadalmi nyugalom megroppanásával, lázadással, polgárháborúval fenyeget. És nem is csupán fenyeget.

Harlequint azért nevezhetjük főszereplőnek a hat egyenrangú főfigura sorában, mert elsőként vele ismerkedünk meg, s a másik öt közül neki hárommal is van vagy volt kapcsolata. Az orvos Misi a fia, Latinné a korábbi szerelme, az asszony festőnő lánya, Orsolya pedig a célszemély, akinek újabban teszi a szépet. Ráadásul a tanárral történik az inkább lelkileg mozgalmas történet egyik legfontosabb „külső” eseménye: a halálosnak tűnő rosszullét a Margitszigeten, egy eperfa alatt. Midőn a tetszhalott új erőre kap, a kis csoport egyik tagjának meglepő javaslatára – az ironikus, bizarr hang mindvégig cinkosan bujkál a szövegfelszín alatt – „szélelálláspartit” rendeznek, épp ekkor nem sejtve, mekkora tévedés „az élethez nem kell szél” tétele. E partin és más közelítésekben tárul fel az alakok jelenének és múltjának megoldatlansága, feldolgozatlansága, amely mintha a diktatórikus állapotok keltette félelmet, tanácstalanságot, fásultságot is tükrözné.

Egressy Zoltán kissé bő lére eresztve mesél fontosat és mellékeset teremtményeiről. Kedvtelve időzik tudományszakoknál, szívesen nyújt részletes helyzetjelentéseket, különféle vendégszövegeket (cikket, mesét) épít a közelebbről nem jellemzett történetmondó kiegyensúlyozott tónusú előadásába. A politikai vetület kései exponálása, „az első számú vezető” és a reszketőn-erőszakosan talpnyaló udvartartás, környezet rajza kevés indokoltsággal bukkan fel, bár az e gépezetről adott kép még a fogalmazási, publicisztikus panelek ellenére (vagy épp azok révén) is plasztikus. Kritika tárgya a monomán, parancsuralmi hatalomgyakorlás, a sajtószabadság elfojtása, a „nemzeti” szó ütőkártyaként történő alkalmazása. Ugyanakkor e könyv rejtve tudja és tudatja, hogy az eperfa – „magyar fa”, „nemzeti fa”, amely minden magyar számára egy „nemzeti dal”-ból, Arany János címével is közösségtudatú verséből, a Családi körből bólingat. A „százezer eperfa”, mint valamiféle biztonság záloga, lirizált értelmezést nyer, egyén és köz reményét is képviselve.

A szerző stílusa olykor váratlan, szándékos bukfenceket vet. „Egy monoton hangon előadó előadó”-ról szólva a (máskor is előforduló) szóismétlés bizonyára az unalmasság benyomását szeretné kelteni, a rokfort „penészes élelmiszer” néven történő választékos említése talán arra utal, hogy a szélelállásparti résztvevői – kevéske étel mellett, nagyobb mennyiségű szesz hiányában, és a feszélyezettség mélyebb okaiból – nemigen találják egymással a hangot; a Vár helyett egy bár megcélzása a frappírozó meneküléshelyzet fonákságának ellentétező szójátéka. Az utolsó, harminckettedik fejezet egyetlen óriásmondatba ömlik. 

Amikor az alaptörténet már-már lankad, pszichológiája laposodik, különössége megszokottá lesz, egy-egy új szereplő érkezik pezsdítésül. Aki a dél-amerikai mágikus realizmus hazai változatai felől szeretné befogadni az alkotást, nyugtázhatja, hogy itt a Meteorológiai Világszervezet prominens tagját, a nem hivatalos helyzetelemzésre, szél(telenség)-feltérképezésre kész „Szélkirályt” Francesco Ventoso néven ismerjük meg, Bodor Ádám Az érsek látogatása című kisregényéből pedig a minden akadály, határ felett átsikló Ventuza családra emlékszünk (a latin ventus szó jelentése: szél). De ennek nincs különösebb nyomatéka. A Saramago-hatásnak inkább.

Pompás ötlet, érett, higgadt, uralt, zenei allúziókat görgető prózastílus, kissé terjengős elbeszélés, saját masszivitásától tovább nem egykönnyen lendülő koncepció a Százezer eperfa sajátja. Időkezelése a négy fejezet adventi cím-dátumaival (December 3., December 10., December 17., December 24.) a várakozá(soka)t kontúrozza, a szenteste napjával lehetővé teszi a népvezér a nemzethez intézett terjedelmes szózatának, e félelmetes paródiának a beemelését, és rövidebb-hosszabb távú időbontásos vissza- és előretekintéseket katalizál. A decemberi időszak az 1989-es romániai forradalom téli napjait is eszünkbe juttatja egyes kísérteties regényfordulatoknál.

Nem az álombeli százezer, hanem ama egy, a margitszigeti eperfa tartja meg mintegy a regényt. Világfa, hiszen a sziget legöregebb, minden természeti és társadalmi vészt csodásan túlélt, ma is termő fája. Nem ér az égig, mégis kapocs magas és mély között. Ami alatta történik, az ő varázsos hívására történik s datáltan hozzá van rendelve. Az is, ami ebből a történésből fakad. Absztrakt, függőleges híd e fa. Felidézi Thornton Wilder nevezetes művét, a Szent Lajos király hídját. Péntek délben, 1714. július 20-án leszakad Peru legszebb hídja, s az épp átmenőben levő öt ember a mélységbe zuhan. Így volt megírva sorsuk könyvében, hogy éppen akkor, éppen ott, éppen ők. A Százezer eperfa hat főalakját is egyazon sorskönyv préseli magába. Özvegy Latinné, Latin Orsolya, Misi, Juli, Frodó és Harlequin nem halnak meg. Élnek tovább. Nekik sem jobb a perui alázuhanóknál. Élnek, de nem tudják, mivégre s mi végre.