Egy nagy, kerek, nyitott szájú legófej: ez a jópofa berendezési darab jelenti Lenny Abrahamson szokatlan filmjének talán egyetlen igazán eredeti leleményét. Ami azonban korántsem ad okot bármiféle berzenkedésre, merthogy ez a tágra nyílt szemekkel csodálkozó, böszme papírmaszk (melyet a néhány éve meghalt brit zenész-komikus, Chris Sievey alteregójától, Frank Sidebottomtól örökölt meg a címszereplő) kivételesen sokoldalú és felettébb effektív műtárgynak bizonyul ebben a kedvesen bizarr tragikomédiában. 

Rögtön például azáltal, hogy igazán maradandó alakítást nyújt: hol ijedtnek, hol szigorúnak, hol pedig (ha úgy hozza a helyzet) kifejezetten rémisztőnek tetszik, s ezzel nem csupán Kuleshov nevezetes kísérletét demonstrálja az indie-film kortársi közegében, de furtonfurt titokzatos és érdekfeszítő figurává formálja állandó viselőjét: az érzékeny, zavart, sebzett lelkű zenészt, Franket. Ez az elkötelezett bandatársakat maga köré tömörítő, karizmatikusan introvertált zenekarvezér állandóan álarcban él, hogy hitelesen tudjon alkotni – bizarr fej-pótléka tehát nem csupán a mentális egészség és a normalitás határait feszegeti, de a művészi önazonosság és őszinteség súlyos kérdéseit is (lásd, ugye, a cím fordítását), miközben az alatta rejtőző sztárszínész (Michael Fassbender) okán a celebritások maszkjain és a tőlük elválasztó díszleteken is elmerenghetünk. 

De Frank feje mindezek mellett legkivált furcsa és bizarr. És különösen az a zenészi álmokat dédelgető Jon (Domhnall Gleeson) számára, aki megannyi elvetélt dalszerzői kísérlet – és egy labilis billentyűs kiborulása – után a műfejű Frank experimentális zenekarában (szándékosan mondhatatlan nevük: The Soronprfbs), majd a lemezfelvételre kibérelt vidéki nyaralóban találja magát. A súlyosan tehetségtelen, ámde annál becsvágyóbb billentyűs-pótlék kamaszos lelkesedéssel követi Frank excentrikus utasításait: hol zacskók zörgetéséből igyekszik ihletet nyerni, hol óbégatva püföli szintijét saját dallamok után kutatva, és eközben az egytől egyig hibbant zenekartagokkal is igyekszik zöld ágra vergődni – legyen szó a darab ideje még próbababákkal csüszkölő Don-ról („Ez egy betegség” – bizonygatja Scoot McNairy) vagy az olthatatlan emberundort sugárzó, gránitkemény Clara-ról (Maggie Gyllenhaal). 

De hiába minden jószándék, valójában a naiv Jon a rohadt alma ebben a hóbortos halomban: míg ezek az elvarázsolt figurák valamiféle friss és autentikus zenét próbálnak költeni (és ehhez saját hangszereket és rítusokat kreálnak Frank intelmei szerint), addig a tehetség titkait ellesni igyekvő jövevény a sikerre hajt, és egyre csak Twitter- és Facebook-posztokban reklámozza buggyant bandáját. És ezzel ő lesz a The Soronprfbs sírásója – merthogy Franket végül elcsábítja a népszerűség szirénéneke, hogy aztán a zavarodott guru a South By Southwest fesztivál színpadán, immár régi zenekartársai nélkül szembesüljön az önazonosság és a profit, a hitel és a siker, vagy a valódi és a hamis évezredes művészi konfliktusával. 

Abrahamson filmje több szinten reflektálja ezt az utóbbi problémát – elvégre szellemes ötletekben dús cselekményvilágában jószerint szügyig gázolhatunk a különféle pótlékokban, szurrogátumokban és hamisítványokban: Frank pótfeje, vagy Frank pótfejének pótfeje, Don próbababái, majd Don hamvai, aztán a Don hamvainak vélt mogyorópor is közéjük tartozik, miként maga Jon is csupán egy helyettes a billentyűs-helyettesek hosszú sorában. (Nem beszélve arról, hogy Franket elnézve egészen az utolsó percekig sem lehetünk teljesen biztosak abban, hogy akit látunk, az tényleg egy beöltözött Michael Fassbender, vagy csak egy másolat). És hát a népszerűvé váló és közben kéttagúvá fogyatkozó The Soronprfbs sem a valódi, nem az igazi már – így a szívet emelő fináléra a zenekar (és Jon) kénytelen elfogadni, hogy egyedül a periférián, a margón és az állandó (mentális vagy kreatív) válságban érezheti otthon magát. Azon a terepen tehát, ahonnan Abrahamson minden korábbi filmhőse származott (a Garázs értelmi fogyatékos benzinkutasa; a drogos Adam és Paul; vagy a tinik a Mit tettél, Richard?-ból), és amely világhoz újfent szeretetteli kisrealizmussal, szordínósan abszurd humorral, no meg egy erősen konvencionális történetsémával (lásd a zenekari karriersztori obligát konfliktusait és fordulatait) közelít – miközben olyan magától értetődő könnyedséggel vált a komikum és tragikum között, mint ahogy mániás hőseinek kedélye hullámzik.

A marginális és a kívülálló életforma dicsérete tehát a Frank, ugyanakkor arra is rákérdez, hogy az efféle különcséget miként érzékeljük. A lemezfelvételről mesélő videók és twitterek egyre gyarapodó közönsége a tagok hibbantságát éljenzi a művészi erények helyett – miközben a tehetség hiányától senyvedő Jon, az egészségesen nyárspolgári gyerekkorral megvert művészjelölt egyre csak a traumákban és a mentális betegségben sejti az alkotóerő zálogát (és ekként Frank titkát is). Abrahamson viszont éppolyan elnéző vigyorral szemléli a kreatív tébolyt dicsőítő, romantikus zsenimítoszt, mint a kortárs fura-divat túlhabzását – így amikor Frank végül leveti a papírmasé-fejet, nagyon is világossá lesz, hogy betegsége és tehetsége tökéletesen függetlenek egymástól. „A test…bizonyos módon eltorzulva, olykor a zsenialitás alapfeltétele” – írta Gottfried Benn a Zseni és egészség című nevezetes esszéjében, amely állítás Abrahamson üzenete szerint csupán egy ásatag, komikus tévedés – ugyanakkor bölcs, szelíd és ártalmatlan filmje egészében mégis Bennt igazolja: a vicces-szomorú percekben és izgalmas ötletekben gazdag Frankból talán éppen csak az igazi torzulás, az őrület szikrája hiányzik a nagyszerűséghez.