Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

SZTAVROGINÉK NEM JÁRTAK NYUGAT-MAGYARORSZÁGON

Rakovszky Zsuzsa: Szilánkok /Magvető
2014. júl. 27.
Egy lány megtudja, hogy akit vér szerinti apjának gondolt, az valójában mostohaszülője; beleszeret egy gazdag, polgári családjának hátat fordító, radikális és újszerű elveket valló fiúba, akinek azonban egy színésznővel is van viszonya. Kitör egy rövid, ám a társadalmat alapjaiban megrázó forradalom, s annak e fiú fontos funkcionáriusa lesz. SZŰCS TERI KRITIKÁJA.

Egy lány megtudja, hogy akit vér szerinti apjának gondolt, az valójában mostohaszülője; beleszeret egy gazdag, polgári családjának hátat fordító, radikális és újszerű elveket valló fiúba, akinek azonban egy színésznővel is van viszonya. Kitör egy rövid, ám a társadalmat alapjaiban megrázó forradalom, s annak e fiú fontos funkcionáriusa lesz. Egy másik fiú sose ismerte az apját, ezért állítólagos barátja, egy gyerekkorától fogva elismerés után áhítozó, manipulatív és irigy alak (akinek az apja zagyvaságokat összehordó alkoholista) kohol neki egyet. Ez a koholt apa-sztori fontos szerepet játszik majd a társadalmi-történelmi kataklizma egy kisvárosi fejezetében. A nevelőapa és a koholt apa pedig ugyanaz a férfi: igazságszerető, következetes úriember, mérsékelten konzervatív elvekkel, a szóban forgó kisváros egyik prominense. Még sorolhatnám a Szilánkokban, Rakovszky Zsuzsa legújabb, könyvhétre megjelent kötetében az egymásba kapcsolódó történetszálakat, de talán ennyi is elég annak érzékeltetésére, hogy a hatszáz oldalas nagyregényről joggal juthat eszünkbe Dosztojevszkij regényeinek világa – mondjuk az Ördögöké, ahol átláthatatlan családi bonyodalmak, szerelmi indulatok, politikai és filozófiai viták kavarognak, s közben a helyszínül választott kisváros belefülled és belerokkan a megrázkódtatásokba, mi pedig láthatjuk, hol tart Oroszország, hova vezet a történelem erőszakkal való alakításának vágya és a „forradalmárok” kisszerűsége. De se Sztavrogin, se Verhovenszkij nem járt Nyugat-Magyarországon, a regénybeli fiktív Sókon – tudhatjuk, a fikciós minta mögött a Rakovszky Zsuzsa számára oly fontos város, Sopron sejlik fel.

rakovszky 1

A Szilánkokból ugyanis nem tudunk meg sokat a forradalmak és rendszerváltoztatások belső természetrajzáról, sem az indulatoknak való kollektív vagy egyéni kiszolgáltatottságról; nem értjük meg, épp csak sejthetjük a nemzedékek szembefordulásának feszültségteli dinamikáját, s az átható apahiány sem válik itt történelmi metaforává. A regényben ehhez nem nyílik kellő távlat, és nem kapunk rálátást a történelemben élő emberre – aki az elején nagyravágyó volt, végig akként ábrázolódik, és hasonlóan az igazságosak, a tehetetlenek, a bizonytalanok. Pár szóval minden szereplőt le tudunk írni, vigyen bennünket a könyv akár a jómódú sóki polgárok, akár a pesti baloldali értelmiségiek, akár a Tanácsköztársaság komiszárjai közé. 

A szereplők legbelsőbb világába tett utazás elmaradása még nem magyarázza, hogy miért hagyott bennem hiányérzetet a Szilánkok. Ami elsősorban hiányzik belőle, az a fókuszpont, annak érzékeltetése, hogy mire is szegezi a tekintetét ez a gigantikus történelmi regény. Hiszen az, ráadásul egy elképesztően izgalmas, és a kortárs irodalom által alig érintett időszakot mutat be, a századforduló utáni két évtizedet – a monarchia végének, az első magyar köztársaságnak, az első világháborúnak, Trianonnak, az őszirózsás forradalomnak, a Tanácsköztársaságnak, a vörös- és fehérterrornak az idejét, a magyar művészeti modernizmus, a magyar avantgárd és a magyar baloldali gondolkodás indulásának időszakát. Rakovszky Zsuzsa koncepciója első ránézésre nagyszerű: ennek a két évtizednek az összetettségét a nyugat-magyarországi város perspektívájából mutatja be, tehát csak azt láttatja, ami oda eljut, s ahogyan eljut; és számtalan szereplő pozícióját és perspektíváját villantja fel, hogy valóban szilánkok összességéből kaphassunk összetett képet. Ám mindez elsősorban azért nem valósul meg, mert a regény arra az alapvető kérdésre nem válaszol, amely áthatja, meghatározza a módot, ahogyan mostanában új történelmi regényeket olvasunk: milyen az adott mű történelemképe, és a múltról beszélve mit mond a jelennek; illetve miért a kiválasztott múltbeli időszak bemutatásán keresztül szól a jelenhez?

Nem róható fel a könyvnek, hogy nem szálazza szét azt, amit a történettudomány is alig képes áttekinteni: hogy valójában mi minden vezetett a kommünhöz, és hogyan ítélhető meg annak viharos időszaka. A Szilánkok így nem keveredik bele azokba az emlékezetpolitikai csatározásokba sem, amelyek múltnarratívák létrehozásával, a történeti múlt eseményei fölött hozott ítéletekkel legitimálják jelenbeli álláspontjukat – ez fontos gesztus Rakovszky Zsuzsától. Mint ahogy az is (ahogy maga mondta regényéről), hogy nem az epicentrum, hanem a hátország érdekli, akár a világháború hátországa, akár a fővárosi körökben forrongó eszmék Sókra érve elcsendesedő, átalakuló hullámverése. Három fontos nem eddig a regény gesztusa: nem foglalkozik a központokkal, nem analizál, és nem foglal állást. De kevés azt mondani a Tanácsköztársaság híveiről és komiszárjairól, hogy többnyire hataloméhes, agresszív, kisebbségi komplexusos alakok, vagy a „progresszió” jóindulatú, ám reális ismeretekkel nem rendelkező fantasztái. Mint ahogy a regényben leírt évtizedekben erőre kapó magyar feminista mozgalmat sem elég önelégült vagy álmodozó hölgyek, sőt, hölgyikék csapataként szerepeltetni. Ezek mögött a gesztusok mögött már sejthetőek Rakovszky Zsuzsa állítása a történelemről: valójában bukdácsoló magánemberek önérvényesítő küzdelme – ki sikerrel jár, ki nem, ki árt másoknak, ki nem. Mintha Rakovszky legyintene a történelemre: nem nagy dolog. Ami számára fontos, az a történelmi nyom az egyéni sorson. De egy hatszáz oldalas történelmi regényhez ez a legyintés nem elég. Rakovszky Zsuzsa szkepszise az őt foglalkoztató témát, a „progresszió és a konzervativizmus” küzdelmét alapvetően retorikai összecsapásként ábrázolja – őt magát idézem: „a progresszív–konzervatív ellentét az, ami a korszaknak az újságírásában, memoárjaiban, regényeiben, mindenütt felbukkant. Úgy éreztem, hogy ez nincs egészen megírva, hogy pótlólag írni kell egy századeleji regényt. Sopronban is volt egyébként két egymással örök harcban álló újság, egy konzervatívabb meg egy progresszívebb, és ugyanaz az esemény nagyon különbözőképpen tudott megjelenni bennük.” De valójában ez az ellentét a huszadik századi Európa egyik legnagyobb eszmetörténeti és társadalmi drámája, olyan dráma, amely itt, nálunk ma is áthatja a vitákat, pozíciókat. Most mégiscsak az átgondolás és a kritikai megközelítés ideje van, lenne itt, nem a történeti szkepszisé.

Az úgynevezett progresszió szomjazott a mobilitásra, annak körülményeit kívánta megteremteni, akár a szegényebb rétegek számára, akár a nők számára. Ennek ára volt, s ezt az árat vette számításba az, aki a biztonságot adó, úgynevezett konzervatív értékek felbomlását követte nyomon. A Szilánkokban vannak ilyen és olyan szereplők is – a szerző érezhetően az utóbbiak felé húz. Nem a maradiak fele, azokat éppolyan karikatúraszerűen ábrázolja, mint a regénybeli alakok többségét. A változó világban elmagányosodó ember az, akivel Rakovszky együtt érez. Azzal, aki nem tud és nem akar átalakulni, aki nem képes egycsapásra a gyökereitől elszakadni, és aki ezért senkivel sem tudja megosztani önmagát, mert a környezete már máshol tart és mással foglalkozik. Ez nem új Rakovszky Zsuzsa művészetében, szemléletében. A nemváltozás mint belső álláspont, mint külső szem számára láthatatlan gazdagság és érték, és mint izoláció: erről Rakovszky sokat írt. Illetve: erről Rakovszky írt sokat. Dosztojevszkijjel szólva újra, az ő megalázottjai és megszomorítottjai a tehetetlenek, a cselekedni nem tudók – s ezt most empátiával igyekszem írni, lévén magam is ilyen vagyok, és úgy tűnik, ilyen most az ország többsége is. Jó volna megérteni, milyenek vagyunk, és miért.

Nem értettem Rakovszky Zsuzsa második regényének, A hullócsillag évének finoman fanyalgó kritikusait, akik a feszes regényszerkezetet és -stratégiát hiányolták, és túl költőinek találták a szöveget. Épp abban állt a mű nagyszerűsége (miként A kígyó árnyékáé), hogy a Rakovszky-féle költői látásmód megtalálta az útját a prózához; az összetéveszthetetlenül egyedi és mesteri hasonlat- és metaforavilág ábrázoló ereje immár regényalakokat, konfliktusokat, helyzeteket tett plasztikussá. A hullócsillag éve egyszerre közvetítette női főszereplőinek dermesztő rabságát egy érzéketlen korban, és a kort magát – ilyen értelemben, számomra, történelmi regény is volt. Úgy érzem, a VS óta Rakovszky Zsuzsa nem engedi szabadon saját – lírai – prózanyelvét, mintha tudatosan meg akarna felelni valamiféle regénykoncepciónak. A VS és a Szilánkok egyaránt tele van imitációval, sokféle szövegtípus kavarog bennük, naplók, újságcikkek, levelek; az utóbbi regény a narrátorokat is válogatja – de nem hallom a Rakovszky-hangot, azt, amely egyedülálló módon száll alá a magyar irodalmi nyelv mélyrétegeibe és emelkedik magaslataira. És, várom a következő könyvet.

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek