24. THEALTER, Szeged
2014.07.24.

Sokszor a véletlen rendezi úgy a jeleket, hogy azokat összeolvasva értelmes minta születik: angyal, gitár, tenisz, víz, cérna. Megnyitott a 24. THEALTER Szegeden. JÁSZAY TAMÁS ÍRÁSA, 1. RÉSZ.

Fesztiválmegnyitó
Fesztiválmegnyitó
A fentiek Balog József fesztiváligazgató és az Andaxínház szokásos, rendhagyó fesztiválmegnyitójának a kellékei voltak idén. Rendhagyó, azaz inkább rendjén való: a THEALTER protokollja eltér az államilag agyondotált fesztiválok karót nyelt ceremóniáitól. Persze úgy könnyű, ha a színház eleve ott van a levegőben. Senkinek sem kell erőlködni, mert ott időz már több mint két évtizede a Régi Zsinagóga kertjében és fái között. Sőt, félig az utcán is: amikor a kovácsoltvas kapun belépek, muszáj valahogy reagálnom arra, hogy egy valószínűtlenül karcsú, félmeztelen férfiangyal fekszik az úton, pontosabban az útban. Óvatosan kikerülöm? Figyelmetlenül átgyalogolok rajta? Úgy teszek, mintha az lenne a világ legtermészetesebb dolga, hogy bukott angyalok hevernek szerteszét? Esetleg megsimítom hófehéren ragyogó szárnyait? 

Kötélen egyensúlyozás ez a fesztivál, több értelemben is. A nagyságos urak támogatásra nem találták érdemesnek az ország legidősebb és legrangosabb nemzetközi színházi fesztiválját. A rolót mégsem húzták le a szegediek, ehelyett még szélesebbre nyitották a kapukat. (Hogy a megalkuvás hiánya még visszaüthet jövőre, azt sem tartom kizártnak.) A főprogram mellett – ami soha nem verseny, hanem minőségi alapú szemle – az offban is fontos események történnek: fiatal színháztudósok blogbejegyzésekben reagálnak a látottakra, civil rádió közvetíti és rögzíti az alkotókkal folytatott nyilvános beszélgetéseket. És ami tavaly után megint izgalmassá teszi a fesztivált: elismert alkotók tréningeznek fiatal színházcsinálókkal, hogy aztán a párnapos próbafolyamat végén munkabemutatón osszák meg velünk azt, amire jutottak.

Antigoné Reloadad
Antigoné Reloadad
A tréningek témája: Antigoné. Az első tréningbemutatót, vagyis a nyitó előadást Urbán András, a THEALTER idei díszvendége rendezi. Nem véletlenül beszélek rendezésről, előadásról anélkül, hogy bármifajta kicsinyítő-lesajnáló jelzőt elé biggyesztenék: ez a hangos és dühös Antigoné-parafrázis kristálytisztán vázolja fel alapállását, sűrű és intenzív színházi élményt kínálva. Iszménék, Antigonék, Kreónok vagyunk mi, a nézőteret megtöltő néma nézők, miközben a játszók a színpadról a képünkbe üvöltik bűneinket és hibáinkat. Szophoklész szövegét még nyomokban sem tartalmazza a produkció, sokkal fontosabb az, hogy a résztvevő fiatalok mit gondolnak hatalomról, kiszolgáltatottságról, cinkosságról, áldozathozatalról. Márpedig gondolnak, Urbán meg szigorú színházi formába kanalizálja a szikrázó, vad ötleteket. És hogy mit kapunk cserébe? A 2500 éves Athénból pompás rálátás nyílik az 1968-as Berlinre és a 2014-es Szegedre egyaránt.

Később a város közterein is feltűnik Antigoné egy alkalmi produkció egyik főszereplőjeként: a szentesi Horváth Mihály Gimnázium már végzett diákjai a THEALTER gyors reagálású hadtesteként szintén néhány nap alatt hozták létre szellemes, tűpontos, naprakész közéleti látleletüket Gyűlölni nem… címmel. Termékeny feszültség születik a lepedőtógákba burkolt fiatalok és az általuk elmesélt, első ránézésre antiknak látszó történet között. Történt ugyanis, hogy huszonöt évvel a rendszerváltás után a kormány szobrot állíttatott a régi harcok áldozatai emlékére. A mindig elégedetlen nép történelemhamisításról, szellemi kútmérgezésről szónokolt a harmóniát és optimizmust sugárzó szobor tövében, ami persze a választott képviselőket se nem hatotta meg, se nem kötelezte semmire. Mielőtt valaki rosszra gondol: természetesen Théba főteréről beszélek, ahol a frissen leleplezett kompozíción Kreón és Antigoné szinte szerelmesen, széles vigyorral az arcán borul össze. 

sex, drugs, gods & rock'n'roll
sex, drugs, gods & rock'n'roll. Fotók: Révész Róbert. A képek forrása: THEALTER Fesztivál
Egy másik ismerős történetet tör szét, ráz össze és mesél újra az Aradi Kamaraszínház és a szegedi MASZK Egyesület ősbemutatója. A sex, drugs, gods & rock’n’roll című, Eric Bogosianból és José Saramagóból kikevert elegy a Bibliát tölti újra. A mikrofonnal felszerelt forgószékben ülő Harsányi Attila néhányat fordul és a topmenedzser Istentől máris a mély depresszióban sínylődő Noéig jut, aztán a fejhangon sivító laza Káintól a drogos múltjára legbüszkébb rocksztárig kerül. Egyszerre távolítja el és hozza érthető közelségbe a már-már unásig ismertet, bravúrosan és fölényesen játszadozva a mi lenne, ha kérdésével.

Ez a pofonegyszerű kérdés az egyik ősforrása a THEALTER szintén visszajáró vendégének, a szlovén formabontó csapat, a Via Negativa munkáinak is. Most a kis ország méltán leghíresebb színészét, Marko Mandićot sikerült elhozni Szegedre a Mandićgép című előadásával, ami magáról a színészről szól (korábbi benyomásainkat az előadásról ld. itt – a szerk). Illetve persze, hogy nem róla, hanem egy/a sosem kimerülő színészgépről, aki nagyon is lelkes robotként veszi fel, majd teszi le az újabb és újabb maszkokat, messze hajítva a már lejátszottat és nagy energiával magára öltve a még sosem próbáltat. És eközben a színház lényegi problémáit érinti a fergeteges, szövegét Mandić három tucat szerepéből összevagdosó és újrarendező előadás: elszivárgó és feltűnő egyéniségről, színpadi fegyelemről és a néző közreműködéséről, a minden este meghalás és megszületés kálváriájáról.

Az újjászületés is egy opció a sok közül: a bizonytalan független színházi létet látszólag a biztos szórakoztatóipari közreműködésre cserélte el Ágens néhány éve, amikor Bikalra költözött. Aztán szívós munkával magához hajlította a rendszert, nem engedve, hogy az bekebelezze őt. A reneszánsz élménybirtokon szakmányban turistáknak játszott Kurtizánképzőjét (kritikánkat ld. itt - a szerk) itt javarészt szakmai közönségnek egyszer adta elő a Rongy Kocsma éjszakai előadásblokkjában. Az előadás megint válaszokat kíván a nézőtől, nem hagyja békén pihenni amúgy is kényelmetlen székében: a testről, saját testünkről, érzésekről, saját érzéseinkről, szexusról, saját szexusunkról beszélő, ezek kellemetlen aspektusaival is habozás nélkül szembesítő előadás saját közegében valójában terápia. Valahogy úgy, mint a THEALTER maga is: gondolkodni, beszélni, merni tanít.