Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

A MARKETING-HERKULES

Herkules
2014. júl. 23.
A görögök ezúttal is jelentkezhetnének a hágai bíróságon, Hollywood ugyanis nem képes véget vetni kultúrájuk folyamatos abúzusának – de most legalább meglepően mulatságosan formálták saját képükre a görögök legendás hősét. SOÓS TAMÁS KRITIKÁJA.

„Ahhoz, hogy hős legyél, erősnek kell lenned.” Ritka őszinte pillanat, mikor Dwayne Johnson összegzi így a film – és egyben a pankrátorból lett akciószínész – krédóját. Hiszen mondhatna bármit, nemeset és szépet, a kettős beszéd megszokott az egyik kezével erényességet prédikáló, a másikkal meg ciciket mutogató Hollywoodban. A rajongói körökben csak Sziklának becézett izomkolosszus szájából viszont meggyőzően hangzik ez a testépítő-filozófia – és ez az őszinteség a Herkules fő erénye. Brett Ratner filmje ugyanis, ahogy ma mondanák, igazi vintázs móka, a nyolcvanas évekbeli akciófilmek hagyományának felmelengetője, és eszébe sem jut többnek mutatnia magát egy könnyen ropogtatható popcornmozinál.
 
Manapság divatja van a hasonszőrű bolondozásoknak, melyeket az olyan matuzsálemkorú akciósztárok folytatnak le, mint Sylvester Stallone és Arnold Schwarzenegger. De míg a „nagypapák akcióban” posztmodern gegje egy all-star akciógála (A feláldozhatók) után hamar kifulladt (bár a második etap is rejtett filmtörténeti pillanatokat a Chuck Norris által bemondott Chuck Norris-poénokkal), a Herkules most a Schwarzenegger utódjának kinevezett Johnsonnal bizonyítja, hogy ezt a retrós tesztoszteron-pumpálást továbbra is lehet szórakoztatóan művelni.
Dwayne
Dwayne "The Rock" Johnson
A Szikla jobb – vagy rosszabb, nézőpont kérdése – pillanataiban egyenesen példaképét idézi, ki az „annyira rossz, hogy már jó” akciókomédiázás nagymestere. És persze a testépítő Herkules-alakítások terén is megkerülhetetlen, amit lepakolt az asztalra, hiszen az Osztrák Tölgy 1970-ben a Herkules New Yorkban című filmjével rúgta be az álomgyár ajtaját. Johnson minden egyes konditeremre költött centje megtérül a filmben, mikor mívesen düllesztett erekkel ordítja égnek és kamerának, hogy „Én! Vagyok! Herkules!” – ezt tényleg csak Schwarzenegger tudná jobban csinálni, de őt ugye a mai napig bevehetetlen előnyhöz juttatja zömök akcentusa (ld. Szupercella).
Ez a Herkules azonban nem csak gyúrásra buzdító kampányok plakátarca lehetne – a filmben is afféle poszterember, aki az emberfeletti erőt és a hősiességet képviseli. Könnyű dolga van, jó a sajtósa: csapatában tudhatja a krónikás Iolaust, aki Herkules görög mitológiából ismert hőstetteit feszes dramaturgiával és még éppen hihető túlzásokkal meséli. A film csavarja, hogy ezek tényleg pusztán csak hősköltemények, melyekkel a hős imidzsét alapozzák meg. A „valóságban” Herkules egy csupaszív izomember, aki a harcmezőkről összefogdosott outsider-brigádjával zsoldosként keresi betevő aranyát. A „sztori” pedig annyi, hogy a trák király, Cotys felbéreli a héroszt, hogy segítsen neki legyőzni a környékbeli falvakat fosztogató ellenséges sereget.
Herkulesnek azért van szüksége a félisteni profilra, hogy jobb melókat kapjon jobb pénzért – valójában ő olyan ember, mint akármelyik hellén, talán csak több muszkli nőtt rajta a kelleténél. A készítők persze csupán az akciófilmes műfaji követelményeknek ágyaznak meg ezzel a fordulattal; fájó ugyan, de az eladható termékké váló hősről még Walt Disney is mondott ennyit 1997-es Herkules-meséjében. Ratnerék egyrészt humorizálnak, mikor rendre üres mítoszként leplezik le a nagyzoló szóbeszédeket, másrészt földközelben tartják a sztorit, vagyis nem mutogatnak tízpercenként látványosnak szánt CGI-jal tákolt mitológiai lényeket, akikkel birokra kell mennie a főhősnek. A titánok haragja– és a Percy Jackson-féle poszt-potteri fantasyfilmek sodrával megy szembe tehát a Herkules, mikor kézitusákkal helyettesíti a fantasy-csatákat, ami önmagában még nem erény, de az isten- és természetfeletti-fosztott alapállásból egy korrekt akciófilmet hoz ki azok számára, akik legalább minimális nosztalgiával viseltetnek a műfaj aranykora iránt.
 
A kivitelezés is kellően régimódi: sok izom, de semmi szex, a film celebrity-értékét adó C. Ronaldo-barátnő (Irina Shayk) is csak az előzetesben villant hátsót, Palvin Barbara pedig mindössze fél percre, puszta biodíszletként bukkan fel a Magyarországon forgatott filmben. Az akciójelenetek a kötelezőt hozzák, szerencsére 300-féle agyonlassítások nélkül, viszont a Bourne-trilógia óta bevett epilepsziás kézikamerázással, na meg a műfajban kötelező ormótlan klisékkel együtt. Van itt a lelépő, de az utolsó pillanatban visszatérő és életet mentő bajtárstól a végső összecsapás előtti nagymonológig minden, olyan komolysággal előadva, mintha a posztmodern meg sem történt volna. S habár viccnek szánt viccből kevés akad, a filmen mégis jószívűen lehet hahotázni – és ezzel bizonyára az alkotók is tisztában vannak.
Ezért nem is faragnak végül ellentmondásos karaktert Herkulesből, hiába lengetik be a családi vérengzéssel a feldolgozandó trauma drámáját. A görög mitológia haragkezelési problémákkal küzdő félistenének hányattatott sorsából csak pár rémálmot látunk, és a szuperhős-filmekhez hasonlóan, most sem gondolnak bele, valójában milyen következményekkel járnak „a hős” tettei. Itt speciel egy-két életmentés mellett csinos hullaheggyel, mivel az erősnek éppen erős, de okosnak azért buta Herkulesnek mondhatnak bármit, ő azt készséggel elhiszi. Jellemfejlődésre pedig hiába várunk, a hősi erények közé még véletlenül se kerül be az intellektus, ellenben a végére – szó szerint is – romba döntenek mindent, ami a film még éppen elfogadható élvezeti értékét adta, sutba dobva az addigi hőskoncepciót. Célegyenesben orra bukni nem túl elegáns, de ennek itt már tényleg nincs tétje – a Herkules így is minden idők legjobb amerikai Herkules-filmje. Dicsőségnek ez elég kétes, de akciófilmnek megteszi.

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek