Az Őrült Nők Ketrece / Átrium Film-Színház
2014.07.20.

De nem csak Kerényi Imrének ám, hanem mindazoknak, akik minimális empatikus készséggel sem rendelkeznek ahhoz, hogy mások helyzetébe képzeljék magukat egy percre. Szóval rengeteg embernek Magyarországon. PUSKÁS PANNI ÍRÁSA.

Az a baj, hogy ez az előadás sem jut el azokhoz, akiknek igazán mondani tudna valami újat. A nézőtéren most is olyanok ülnek, akik értették és megértették már korábban is, miért nem szabad olyan kifejezéseket használni, mint a buzilobbi. És ilyenkor gondolom azt, hogy kár volt kitakarítani Alföldi Róbertet a Nemzetiből, egyszerűen azért, mert ott sokkal több odatévedt embert elértek volna ezek a gondolatok.
 
Hevér Gábor, Stohl András
Hevér Gábor, Stohl András. Fotó: Dudás Ernő
Az Őrült Nők Ketrece egyébként nem egy nagy, fejtörős bonyodalom: a műfaj sem alkalmas nagyon rá, és láthatólag a rendezői szándék is az volt, hogy kristálytiszta, félreérthetetlen üzenetet fogalmazzon meg. Az LMBTQ-ról kialakult képet kívánja kissé árnyalni, és megértetni azt az egyébként evidenciát, hogy a másság csak nagyon távolról az, közelről inkább hasonlóság, hogy minden, amit sokan devianciaként tartanak számon, valójában mélyen emberi.
 
Alföldi maximumra járatja a transzvesztitákról kialakult sztereotípiákat: visítozó, hisztiző férfitánckar, szopós-buzis poénok, és a nyakamat rá, hogy az előadás költségvetésének tetemes része kis, flitteres bugyikra ment el. Ebből a sokak számára teljesen idegen világból bontja ki az előadás a hétköznapit: egy család életét, ahol az apuka, Hevér Gábor „csak simán meleg”, és az anyuka, Stohl András, egy transzvesztita férfi. Mindezzel semmi baj nincs egészen addig, amíg fiuk, Fehér Balázs Benő be nem jelenti, hogy a Tiszta Haza Mozgalom (értsd: Jobbik) egyik képviselőjének lányába szeretett bele, és most az lenne a feladat, hogy egy este eljátsszák, hogy ők egy normális család.
 
Csobot Adél, Fehér Balázs Benő
Csobot Adél, Fehér Balázs Benő. Fotó: Mészáros Csaba
Hogy mi a normális, az pedig gyorsan átértékelődik, mert Stohl András annyira csodálatos nő a színpadon, hogy mikor megjelenik öltönyben és napszemüvegben Al nagybácsiként, akkor már az lesz a furcsa. Az egész előadás mozgatórugója az, hogy Hevér és Stohl a legőszintébben tudják egymást szeretni a színpadon, és viszonylag sok olyan jelenetük van, ahol ezt meg is mutathatják. Hevér megengedő, ellágyuló hangja, apró gesztusai, Stohl meleg tekintete, figurájának mindent megbocsátó, gondoskodó szeretete, kettőjük túlcsorduló dalolása mind őszinte szerelemükről árulkodik. Fiuk felé is a leghétköznapibb szeretettel fordulnak, a külvilág előítéletei nélkül ők valóban egy normális család lehetnének. 
 
Fehér Balázs Benő hisztis kamaszgyereket játszik, aki képes lenne bármit feláldozni boldogulása érdekében. A nagy családi veszekedésnél azonban kiderül, neki is meg kellett küzdenie a környezetével, szülei miatt állandó atrocitásoknak volt kitéve kicsi kora óta. Persze mint minden jó musical végén, benne is megszületik a belátás, hogy aztán kiálljon amellett, ami mellett ki kell.
 
Talán szerencsésebb lett volna, ha a jobbikos képviselőt alakító Mihályfi Balázs kicsit kevésbé játszott volna groteszk figurát. Mondatai bőven eléggé életidegenek ahhoz, hogy ne lehessen velük azonosulni. Figurájának azért nincsen semmi súlya, mert rajta kívül minden főszereplő erejét megfeszítve igyekszik, hogy bent maradjon a realista játékmód határai között, ő pedig sablonos rajzfilmfiguraként áll velük szemben. Nemcsak arról van szó, hogy túl szájbarágós – persze, az ilyen emberek a valóságtól teljesen elrugaszkodott értékrendet kérnek számon környezetüktől, tehát valahol ők sem egészen valóságosak, s így Mihályfi alakítása részét képezi a rendezői koncepciónak. Inkább az a probléma, hogy ilyen figura nincs is, és egy pillanatig sem érezzük ezért komoly ellenfélnek olyan szereplőkkel szemben, akik valóságosak. Mihályfi Aristide-jén egy pillanatig sem látjuk, hogy szeretné a lányát és a feleségét, nem produkál egy emberi mozdulatot, hangot. Így nem világos az sem, hogy az Anne-t játszó Csobot Adél miért mondja neki az előadás végén, hogy „én azért szeretlek, apa”, mert teljesen megmagyarázhatatlan, hogy egy üvöltöző gyurmafigurát hogyan lehet szeretni.
 
Stohl András
Stohl András. Fotó: Csányi Mónika
Itt persze nem Mihályfi színészi kvalitásait kérdőjelezem meg, hiszen nagyon humorosan, néha kifejezetten ijesztően jeleníti meg a sablonfigura gesztusrendszerét. A kérdésem inkább a rendezői koncepció felé irányul, hogy biztosan jó-e az, ha egy előadás ugyanolyan sztereotípiákat mutat fel a homofób jobboldaliakról, mint amilyeneket éppen ők használnak az LMBTQ ellen a közbeszédben? Pláne akkor, ha egy olyan előadásról van szó, mint Az Őrült Nők Ketrece, ami elsősorban a közönség a priori érzékenységét célozza meg, amikor nagyon aprólékosan mutatja fel a család, a szerelem és a házasság ismerős jeleneteit. Ez akkor is kérdés marad, ha Alföldi célja éppenséggel az volt, hogy egy embertelen eszmét állítson szembe a valósággal.
 
 
 
Mihályfi Balázs, Csobot Adél. Fotó: Mészáros Csaba
Mihályfi Balázs, Csobot Adél. Fotó: Mészáros Csaba
Az előadás egyik legnagyobb tapsot kiváltó pillanata az volt, amikor Stohl-Zaza revüelőadásában egy díszmagyarra hasonlító kisruhában lépett a színpadra, kokárdaszerű fejdísszel. Hazaárulás – mondaná erre egy tisztességes nemzeti érzelmű, olcsó – mondanám rá én, de én azért nem mondom, mert akkor Zaza elmesél a revüszám közben egy viccet. „Megy az ugandai fiú az utcán, ahol megkérdezik tőle: te meleg vagy? Erre azt válaszolja a fiú, hogy igen. Erre ráöntenek egy kanna benzint, meggyújtják, és azt mondják neki: most már tényleg az vagy!” A jelenetet nagy csend követi, valamiért senki nem nevet, erre Zaza azt mondja: „ez pontosan így történt.” Nagyot nyelünk, ő meg folytatja azzal, hogy szerencsére nálunk ilyen nincs, mi meg arra gondolunk, hogy bármikor lehet. És ez jut eszünkbe később is, amikor ugyanígy poénba ágyazva, csak úgy mellesleg megemlíti Hevér az oroszországi meleg-törvényeket.
 
Az előadás végére az Őrült Nők Ketrece nevű mulató kissé idegenből otthonossá változik, olyanná, mint valami szerencsésebb nyugat-európai ország, ahol mindenki úgy él, ahogy akar, és eközben nem piszkálják folyamatosan. Normalitás és deviancia fogalmai szép lassan átértelmeződnek, új színezetet kapnak. De hangsúlyoznom kell újra azt is, hogy ez az előadás nem annyira nekünk szól, hanem azoknak az embereknek, akik dönteni kívánnak mások szerelmi ügyeivel kapcsolatban. Hiszen kik ők, hogy ítéletet mondjanak, ha már a pápa sem érzi magát kompetensnek a kérdésben?
Szerző: Puskás Panni
Szerző:  Jean Poiret ,  Forgatókönyv:  Harvey Fierstein ,  Magyar szöveg:  Ugrai István ,  Zene és dalszöveg:  Jerry Herman ,  Rendező:  Alföldi Róbert,  Szereplők:  Stohl András,  Hevér Gábor,  Fehér Balázs Benő,  Józan László,  Fehér Tibor,  Parti Nóra,  Mihályfi Balázs,  Hullan Zsuzsa,  Csobot Adél,  Nagy Dániel Viktor,  Tánckar:  Bankó Bence, Dobrányi Máté, Hegyi Dávid, Horányi András, Sepa György, Szelle Marcell, Szerémy Dániel, Tóth Mihály,  Kórus:  Kovács Péter, Kristofori Ferenc, Sulyok Gergő ,  Zenészek:  Ablonczy Keve, Bartek Zsolt, Magyar Ferenc, Varga Gábor, Studniczky László, Frey György, Nagy Zsolt, Papp Dániel, Csengery Dániel, Grósz Zsuzsanna,  Díszlet:  Menczel Róbert,  Jelmez:  Tihanyi Ildi,  Zenei vezető:  Csengery Dániel,  Koreogáfia:  Gergye Krisztián,  Maszkok:  Vég Attila,  Korrepetítor:  Grósz Zsuzsanna ,  Grafikus:  Lakatos Péter ,  Fény:  Jakab László ,  Asszisztens:  Ari Zsófia, Bereczki Csilla, Czirák Dániel, Takács Edina ,  Súgó:  Zsolnay Andrea ,  Segédrendező:  Nyulassy Attila ,  Produkciós vezető:  Ugrai István