Háy János: Bármennyi kapcsolata is van az életemmel, a történet fikció. Nagyon fontosnak tartottam, hogy a főhős élete mellett őket is megmutassam. Számomra lényeges, hogy a világot ne csak egy szemléleti pozícióból lássuk. A nagyapa, aki végigjárta a háborúkat, fogságot, egészen máshogy viszonyul az élethez. És máshonnét lát a világra a nagymama, az anya és a gyerek, akinek a története végigvonul a könyvön. Hogy máshonnan tudjunk rálátni saját sorsunkra, ami egyedüli út a változtatáshoz, ahhoz ki kell lépnünk önmagunk börtönéből. Ha nincs kilépés, belecsontosulunk saját sérelmeinkbe, fájdalmainkba, elfogultságainkba. Amikor könyvet írok, fontos, hogy legyen egy olyan nézőpont, amin a könyv megpördül, és más rétegeit mutatja fel. Mint ahogy a kaleidoszkópot, tekered a szemed előtt, mindig mást mutat, de ugyanazok a szemcsék vannak benne.

HJ: A bogyósgyümölcskertész fia nagyon erősen kötődik a mostani könyvemhez, mondhatnám úgy, hogy a folytatása. Akkor tudtam megírni, amikor már nem súlyosultak rám a kamaszkori sérelmek, és tőlem független történetként tudtam az emlékekhez nyúlni. A kamaszkor feldolgozása nagyon fontos volt számomra. Ez az első nagy szerelmek, a nagy barátságok ideje, az első nagy kulturális élményeké, nagy kalandoké. Ekkor tesszük meg a függetlenedés első lépéseit. Amikor írtam, a gyerekeim épp kamaszok voltak. Szerettem volna újra átélni és megérteni ezt az időszakot. Látni, milyen apa vagyok. Hogy én sem tudok jobb lenni, mint a saját apám volt. Próbáltam felfedni egy apa működését, benne a sajátomat is. Aztán később olyan sokan feszegették a gyerekkoromat, hogy úgy gondoltam, írok róla. Amikor elkezdtem ezzel foglakozni, derült ki számomra, hogy nagyon kevés dologra emlékszem. Talán az orr tud a leginkább emlékezni, úgyhogy mondhatni az orrom után mentem vissza a múltba. Ez még nem egy dokumentált világ volt, alig maradt rólam két-három fénykép. Nagyon erősen befelé kellett ahhoz utaznom, hogy fel tudjam építeni egy gyerek életét a születésétől tizennégy éves koráig. Hogy milyen, amikor ráeszmélsz a világra, kezdesz beleotthonosodni egy jellegzetes családi melegségbe, s hogyan akarsz onnét kiszakadni. Vámosmikolán az 1960-as években tulajdonképpen még középkor volt. Kis, zárt rendszer működött, mely védte a közösség tagjait. Megéltem az óvást, és azt, hogy ha más akarsz lenni, a közösség megvonja tőled a védelmet. Már tíz évesen megéltem, hogy ez nem lesz az én életem tere. Más akartam lenni, olyan, akire a falunak nem volt szüksége. Persze a Napra jutni nem az én és nem egy vidéki fiú története, hanem a gyerekkoré. Hogy kikeveredünk abból a biztonságból, amit még egy rossz gyerekkor is nyújtani tud. Van benne melegség, valamihez oda lehet bújni. Ennek az elvesztését írtam meg. A kiűzetést az Édenkertből.

HJ: Szabadságot akartam. Láttam a falu keretrendszerét, láttam, miben gátol, s úgy éreztem, ha ebből kilépek, az a szabadság. Akartam Budapestre jönni. Úgy gondoltam, hogy az általam akkor idealizált, a polgári világba való integrálódás, ahogy ezt Asszimiláns című esszémben megírtam, felszabadít. Úgy gondoltam, a polgári világ pont azokat a primitív gátakat nem ismeri, amit a falusi. Csalódás volt. Hamar megtapasztaltam, hogy abban sokkal több fegyelmezettség, hazugság, hamisság van, mint gondoltam. Zárt, rigorózus rendszer, iszonyatosan félti a saját bástyáit. Ettől fogva a szabadság terepének a művészetet tekintettem. Minden kreatív és felszabadító dolog izgatott. Amikor Vámosmikoláról eljöttem, úgy láttam, mindenben, gondolkodásában is reménytelen a falu. Ma sokkal több jót látok benne, jobbnak látom az ottani embereket, mint amikor ott kényszerültem élni.

HJ: Magyarország nem Budapest. Úgy gondolom, a vidéket mindkét politikai garnitúra hagyta elfelejteni. Jobb- és baloldal ebben egy követ fúj. Elképzelhetetlen állapotok vannak vidéken, nyomorúság, szegénység és zéró perspektíva. Korántsem pusztán a cigányságra gondolok. Húsz év alatt semmilyen előrelépés nem történt, de majd minden, ami jó volt, elromosodott. És most sem lépünk előre. Megváltozott a termelés szerkezete. Amikor apám mezőgazdász volt, értékes és különlegesebb munkát igénylő növénykultúrák voltak a szövetkezetben, ma búza és repce van a határban. Ahhoz meg nem kell más, csak egy traktorista. A vidék elvesztette a munkáját, feladatát és a társadalmi funkcióját. Az emberek rossz körülmények között rossz minőségben élnek.

HJ: Óriási. Nem a jobb- és a baloldal között van árok, hanem a város és vidék között, a szerencsésebb jómódúak és az ország kétharmadát kitevő szegények között. Amikor felkerültem Vámosmikoláról egy budai gimnáziumba, nem éreztem a hátrányomat. Ma egy vidékről felkerülő fényévekre van a budapestiek tudásától. És ez a szakadék folyamatosan növekszik. Egy társadalom csak akkor tud működni, ha van benne mobilitás. Ha nincs, senkinek nem lesz még emléke sem arról, milyen lehet szarul élni. Generációk adják egymásnak a pozíciót, ahogy Pilinszky írja: „Ahová estél, ott maradsz.” Ami ebből a társadalomból huszonöt év alatt lett, az botrányos. Éppen azok az emberek, akik alulról jőve kerültek az elitbe, nem törődnek azokkal, akiket ott hagytak a nyomorultságban, nincs pozitív diszkrimináció, csak egy folyamatosan merevedő kasztrendszer. Az elit mindig kap kihívást, s hogy milyen választ ad rá, az rajta múlik. Ha rossz választ ad, a többség megsínyli. Úgy érzem, hatalmas súly van az országra kötve, és nem lehet felhúzni a súlyt. Mi tehetünk róla, akik az ország napfényesebb részét kapták.

HJ: Amikor a fiam Erasmus-ösztöndíjjal Amsterdamba készült, akkor írtam a címadó esszét, amiben az apai létről írok. Hogy senki nem akar fogatlan oroszlánná válni, potensek akarunk maradni. Ezért sokszor ártunk a gyerekeinknek. Ezt gondoltam végig, hogy apaként, anyaként vissza kell lépnünk, le kell tennünk a fegyvereket, hogy ők juthassanak a napra. Ez a polgári világban még érdekesebb, hisz nincsenek olyan evidens erőpróbák, mint vidéken. Ha nem bírod felemelni a búzászsákot, nem te mondod meg a tutit. 

HJ: Apám korán meghalt. Akkor még, amikor élők voltak a konfliktusaink.

HJ: Hiányként élem meg őt. Apaként sokszor próbáltam megérteni, mit miért tett. Hogyan szeretett? Tényleg szeretett? Csak a bántást, a felnőtt ember arroganciáját láttam benne. Erőteljes volt, nagyon határozott, biztonságos elvek szerint élt. Apám iparos volt, anyám paraszti családból jött, két külön világ volt. Apám hozta magával az iparosok szögletességét, frusztrálódott a paraszti környezetben. Katasztrófaként élte meg, hogy én művészetekkel foglalkozom. Azt hitte, lesz belőlem valaki. Abban a tudatban halt meg, hogy nem lettem semmi. 

HJ: Nem vagyok senkivel elszámolásban. Ha írok, csak azzal a világgal, amit meg akarok ragadni.

HJ: Úgy gondoltam, ha a narrációt egyes szám első személyben írom, sok mindent nem tudok elmondani, olyanokat, amit egy gyerek nem tudhat. Amúgy csak úgy tűnik, hogy egyes szám harmadik személyű a narráció, mert valójában mindig a főhőst követi. Ez lehetőséget adott arra, hogy ne maradjak benne a gyermeki naivitásban, hanem ha kell, ellépjek tőle. 

HJ: Fontos volt, hogy én fessem a borítókat, hogy olyanok legyenek, amilyen én és a könyvem. De egy idő után kifáradtak a festmények. Ha hosszú ideig benne vagyok egy prózában, ott is megtörténik ez a kifáradás. Általános írói probléma, hogy ha kifárad az általad használt nyelvi regiszter, hogy tudsz megszólalni.

HJ: Igen, azt gondolom, a Napra jutni nem a Mélygarázsra, inkább a Gyerek című regényemre adott válasz.

HJ: A Napra jutni már majdnem készen volt, amikor a Mélygarázs berobbant az életembe. Síndarab volt a mellkasomon, ahogy Lovasi énekli, amit ha ott tartasz, beszakadsz. Meg akartam tőle szabadulni. Csak miután kilöktem magamból, fejeztem be a Napra jutni című könyvemet, alakítottam ki a struktúráját, írtam meg a hiányzó részeket. A Mélygarázst sokan szeretik, sokan haragszanak érte, vagy épp félnek a benne lévő gondolkodástól. Fontos volt megírni, és mindig fontos marad a számomra. Remélem, mások számára is, még ha itt-ott pofán is vágja az embert. A Napra jutni a Mélygarázshoz képest olyan, mintha meleg tenyérrel megsimogatnának.