Mivel én nem tartozom a fesztivál célcsoportjába – akármilyen tágan is értelmezzük azt –, szokásom minden évben magammal vinni két segítőt. Segítőim természetesen a legkisebb családtagok, segítő 1 még nem egészen három, de ő is aktívan részt vett a játékok tesztelésében, ő is megnézte az előadásokat (véleményét kendőzetlenül elénk is tárta). Segítő 2 már érett fővel, hat évesen képviselhette azokat, akiknek a Győrkőcfesztivál valóban szól.

Beszámolóm tehát nem csak saját észlelésből táplálkozik, hanem a segítőkéből is. Ha a segítők nem voltak elég segítőkészek, azt annak tudtam be, hogy belefáradtak a látni- és élveznivalókba, hogy nekik is sok az, ami nekem már a második nap délutánján rengeteg. Mindazonáltal érdemes megjegyezni, a Győrkőc elsősorban a gyerekeknek nagyon nagy élmény, ezért mindenki jobban jár, ha nem elsősorban saját véleményemet tükrözi az írásom, hanem a lelkes segítőkét, akik kifogyhatatlannak mutatkozó energiával gyűrtek maguk alá minden elébük kerülő tárgyat vagy előadást, kifacsarva abból egy kis élménymennyiséget.

Segítőim benyomásaiba nem keveredett egy cseppnyi fanyarság sem, nem úgy, mint enyémbe: ugyanis nem tájékoztattam őket a meglehetősen letaglózó hírről, miszerint az idei fesztivál védjegyének számító – a győri belváros számos pontjára felaggatott – pöttyös labdák jelentős részének lába kélt. Így a meglepő, de örömteli fordulatról sem értesülhettek: a labdákat gyors közadományozásnak köszönhetően nemcsak hogy sikerült pótolni, de több is lett, mint az eredetileg eltervezett kétszáz. Milyen szép is ez, gondoltam: a jólelkűség, a jelek szerint, kimeríthetetlenebb a gazemberségnél. Ez volt tehát az első jele annak, hogy idén is, mint minden évben, Győrben, azt gondolhatjuk a játékok elborította barokk belvárosban csatangolva, hogy a kizökkent rendet az állíthatja helyre, ha a gyerekekért teszünk valamit. Ha a gyerekeket tesszük meg középponttá; rájuk, az ő intuícióikra, szeretetvágyukra hagyatkozunk, ha azt akarjuk, hogy nekik, legalább nekik, jó legyen. 

A Győrkőcnek ilyesmi a kiindulópontja, és ez a valami, amit a gyerekekért tesznek (elsősorban a helyi Vaskakas Bábszínház remek és lelkes alkotói) megtestesül játékokban, bábelőadásokban, akadály- és ügyességi versenyekben (Győrkőc olimpia). A Győrköc nem egy gyereksarok egy fesztivál szögletében, hogy addig se zavarjon a csimota, amíg iszunk, henyélünk, zenét hallgatunk, ez a fesztivál a gyerekeknek van. Nem hasonlítható más rendezvényhez volumene miatt sem. Győr belvárosa, és ez nem csupán reklámszöveg, valóban a gyerekeké három egész napra. A Széchenyi tér a vízi játékok helyszíne: itt a leghosszabbak a sorok, a környező, a Vár és a Radó-sziget felé vezető utcák a fa és egyéb kézműves játékoké (segítőimnek is szembetűnt, hogy azért az ötletek nem kimeríthetetlenek: a játékok többsége gurítós-dobós, kivétel csak az elektromos kisautó, ami meg nem is nagyon illik bele a fesztivál profiljába).

A főbb helyszínek a vársétány és a várfal melletti terület: segítő 2 itt ment végig egy faváron, majd kérdésekre válaszolva – a kérdezők a helyi bábosok, akik meseismereti feladatokkal, ügyességi játékokkal is felszerelkeztek – nyert egy csokit (mivel a laposabb csomagot, amire egyébként nekem fájt volna a fogam, nem akarta kihúzni). Segítő 1 a várban kissé eltévedt, és ennek következménye, hogy kénytelen vagyok első – noha nem éles – kritikámat megfogalmazni: jó lenne néhol egyértelműsíteni, melyik játékra melyik korosztály merészkedhet. A várfal mellett ismét ott voltak a fizikai kísérletekre alapozó játékok: megannyi kis Öveges professzor bűvészkedett a magasba pumpa segítségével PET palackokat.

Kocsis Rozi

A fő helyszínek persze a Radó-sziget két oldalán vannak. A keleti oldalon volt az indiántábor kissé ittas indiánokkal, akikkel épületes beszélgetést folytattam (én már nem iszok – mondta egyikük, aki magát Sápadt Ordasnak hívatta – mert ha iszok, meghülyül teljesen asszony). Kissé lejjebb ládákon lehetett lefelé csúszni: ez a Győrkőc egyik emblematikus játéka. Egyszerű, ötletes, olcsó, akár otthon is megvalósítható. Zöldséges ládákon csúsztak le a gyerekek, egy raklapokból ácsolt pályán. A ládaderbitől könnyen odatalálni a Győrkőc faluba, ahol mindig szól a népzene (erőteljesen, néha már-már a gyerekzsivajt is túlcsujogatva játszottak a bandák): itt lépett fel többek közt a Vitéz László figura varázsát életben tartó Pályi János és Fabók Mancsi.

Utóbbi Vitéz László és Vas Juliska című előadását a gyerekek már a Radó-sziget másik oldalán, a Mese-szigeten látták. Ez volt szerintem is a három nap legjobb előadása: olykor egészen dermesztő, olykor egészen pikáns, merész, ugyanakkor a figura lényegét megragadó. Az ördögökkel küzdő Lászlónak a végén nagy feladata akad: a Halál feje jelenik meg előtte. Vele szemben már nem is érzi magát elég erősnek. A halálfej valójában az előadó maszkja, és volt valami egészen kísérteties, valami valóban ijesztő abban, ahogy Fabók Mancsi, kezén a két bábbal, fején a halál-maszkkal felemelkedett. Segítő 1 meg is illetődött rendesen. 

Fotók: Bognár Szilvia. Forrás: Győrkőcfesztivál

Segítőim szerint idén a vitézi torna volt a legjobb; ebben a pécsi Bóbitások működtek közre. Különböző versenypályákon mérettetett meg a vitézek ügyessége: el tudják-e hozni a karikát, biciklire épülő szerkezetet hajtva meg tudják-e előzni a sárkányt.

 Csendben azért annyit megjegyeznék, hogy idén úgy éreztem, a fesztivál kicsit túlnőtte magát, úgy pár százzal többen vagyunk, mint ami ideális lenne. Lehetett volna a játékokat több utcára tenni, nem csak két keresztutcába, az egyik szponzor fafűrészei (ez komoly, nem viccelek) túl hangosak voltak, túl sokáig berregték tele a szombat délelőttöt, és kissé mintha elburjánzott volna a gagyit tukmálók hada: a zenélő, rózsaszín pónis buborékfújó pont az, ami ellen ez az egész rendezvény létrejött. És éppen, mert ennyire minden konvencionálissal, divatossal és műanyaggal szembemegy ez a fesztivál, lehet azt gondolni, ha minden olyan lenne ma Magyarországon, mint ez alatt a három nap alatt, akkor minden rendben is lenne.