Ezt a relatív csendet próbálja megtörni Horváth Csaba könyve, miközben azzal kevéssé lehet egyetérteni, hogy Háy János egyébként kanonizációra szorulna, mint ahogy azt a kiadói reklámszöveg sugallja.

A Kalligram Kiadó Tegnap és Ma monográfiasorozata, melyben a kötet megjelent, aligha szorul bemutatásra: a kilencvenes évektől kezdve neves szakemberek neves kortársak életművét teszik mérlegre, s ily módon a kanonizáció fontos és egyetlen ilyen jellegű fóruma is, egészen napjainkig. A legújabb, Háy Jánosról szóló kötet csendben megbújt a könyvheti zsibvásárban: a különböző címlistákon nem volt feltüntetve, legfeljebb egy-két frekventáltabb prospektusban találhatta meg, aki odafigyelt a hatalmas könyvrengetegben.

A bevezető fejezet már az elején olyan pontokat megvilágít, melyek a későbbiekben búvópatakként kísérik végig a szöveget. Egyrészt ilyen a szerző komparatista mivolta és erős irodalomelméleti tájékozódása: a Háyjal való rokonságot (legyen az poétikai, tematikai vagy egyéb) felmutatni hivatott szerzők (Céline, Camus, Carver), valamint az elméleti nagyágyúk csaknem mindegyikének felvonultatása (Bahtyin, Barthes, Derrida, Genette, stb.) olyan nagy tudásanyagot és erős kontextualizáló képességet sejtet, mely abbéli igyekezetében, hogy beágyazza tárgyát egy tágabb összefüggésrendszerbe, néha a recepteknek való megfeleltetés és az esetlegességek hangsúlyozásának csapdájába esik.

Ugyanakkor a szerző interjúi, a legkülönfélébb fórumokon elejtett önreflexiói szintén hivatkozási pontjai a monográfiának, elég itt csak arra utalni, hogy Háy egyik, saját műveinek epitheton ornansaként hangoztatott jelzője, az „autentikus” problémátlanul és gyakorlatilag reflektálatlanul épül be a tudományos szövegbe, mint ahogy a másik fogalom, a műalkotás is, ahogyan Háy következetesen nevezi bármely természetű produktumát. Itt merül fel a szerző saját befogadását orientáló képessége, mely Háy Jánosnál rendkívül erős, ha nem is tudatos eljárás.

Folyamatos hivatkozási pont a monográfiában Háy egy 2001-es nagyinterjúja, melynek egy passzusa különösen ironikus megvilágításba helyezi a kötet erős elméleti receptúráját: „Csomó olyan elvi elvárást fogalmaznak meg [a fiatal irodalomelméletis fiúk], aminek nem tudok eleget tenni, és nem is akarok. Mert én azon nem gondolkodom, hogy omnipotens legyen a narrátorom, vagy mi a lófasz, az engem nem érdekel. Nekem az a fontos, hogy a szöveg ne legyen impotens. Néha azt érzem – bocsánat, nem rosszindulatú a kritika, amit megfogalmazok -, hogy annyira fogságban tartja az elmélet a megközelítőt, hogy nem is tudja, hogy ez primer alkotás. Hogy a tétje nem az, hogy valamely receptnek megfeleljen. A diskurzus a mű és a világ között van, és nem a mű és Derrida között. Mert ki az a Derrida a világhoz képest? Ismerem egyébként ennek a gondolkodásnak a nehézségét. Magam is »kiképzett« esztéta vagyok. Emlékszem azokra a vitákra, amikor a tanult anyag uralta a gondolkodásomat, s az eredendőt letaszította trónjáról a szerzett tudás. Ma már csak olyan gondolatokat használok, amelyeket képes vagyok a magam számára domesztikálni.”

Hangsúlyos tétele a munkának Háy (magán)mitológiája szuverenitásának hangsúlyozása, s az az egyébként kétségtelen tény, hogy ennek következtében jó értelemben mindig és mindenkor jól körülhatárolható tematikai csomópontjai vannak, tehát legyen szó bármilyen műnemről és műfajról, lényegében ugyanazt írja. Az alkotói oeuvre ugyanakkor e látszólagos ellentmondás ellenére is rendkívül bő, s a monográfia is igyekszik a teljesség igényével tárgyalni azt, egy-egy líra-, dráma- és prózafejezet (novella és regény) keretein belül.

A legteljesebb és legjobb a Háy-lírát tárgyaló, az összegző, Meleg kilincs című könyvet valamint a legutóbbi, az Egy szerelmes vers történetét fókuszpontba állító fejezet. Jelentősége leginkább abban áll, hogy az életmű egyik legkevesebbet tárgyalt és legtanácstalanabbul fogadott területéről van szó, mely a kötet lapjain végre értő módon kerül áttekintésre.

A dráma-fejezet szintén alaposan megírt, körültekintő és elméletileg alaposan aládúcolt, bár azon alapvetőnek szánt megállapítás, mely szerint például A Gézagyerek címszereplője az antik görög drámák bűneinek egyik legsúlyosabbikát, a hübriszt követné el, erősen véleményes. A Háy drámáiban is erősen megjelenített mélyvilággal kapcsolatban pedig megemlítődik a jellegzetes, Esterházy által bevezetett Tar Sándor-i toposz, a nyelv nélküli világnak való nyelv-adás, mely az abban megbúvó uralkodói gesztus miatt már alapjában, de ebben a kontextusban különösen problémás.

A novellák és regények tárgyalása rejti talán a legtöbb buktatót magában. Egyrészt valamiképpen a gondolatmenetek szinte kivétel nélkül azt sugallják, hogy a monográfus minden szöveget az elmélet felől olvas, nem pedig a mű felől fedez fel azokat új megvilágításba helyező relációkat (vö a Dzsigerdilen tárgyalását bevezető és végigkísérő jegyzetapparátust). A bogyósgyümölcskertész fia és a Napra jutni regényekként kerülnek górcső alá, ami a novellafüzér-olvasás hagyományát és a különféle trendeket figyelembe véve adekvátnak tűnik, az annál kevésbé, hogy a Házasságon innen és túl című novelláskötet említés szintjén marad csak, szerteágazó kapcsolódási pontjai és önmagában álló jelentősége ellenére is.

Két bántó nyomdahiba mellett nem lehet elmenni szó nélkül: az egyik a 114. oldalon található, mely szerint nem Bodor Ádám, hanem Bodor Pál lenne a Sinistra körzet írója, a másik pedig a szerzői bibliográfiában, ugyanis a fentebb leírtak ellenére a Napra jutni véleményem szerint semmiképp sem regény.

Hogy a kötet elvitathatatlan érdemeiről is szóljak, egyrészt leszögezendő, hogy a lehető legfrissebb, ami a tárgyát illeti: az idén tavasszal megjelent Napra jutni, illetve a tavalyi A mélygarázs is szervesen beépül a tárgyalt korpuszba, így ennél naprakészebb szerzői monográfiával ma aligha találkozhatunk. Másrészt örömteli, hogy a szerző képzőművészeti alkotásai is külön fejezet kaptak, értően szólva azok helyéről ebben a nagyon egységes és műfaji értelemben teljesen átjárható alkotói világban. Harmadrészt pedig Háy Jánosról végre van egy önmagában megálló tudományos mű, melynek tartalma vitatható és vitatandó, de létjogosultsága semmiképp.