Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

A LÓCITROMTÓL NAPJAINKIG

Museum Neukölln, Berlin
2014. júl. 14.
Sörösüveg, vécécsésze, rapper sapka és mamutállkapocs nem kell minden áron egy jó helytörténeti kiállításhoz, ám a berlini Neukölln Múzeum bebizonyította, milyen jó, ha van. VALACZKAY GABRIELLA ÍRÁSA.
Mamutállkapocs
Mamutállkapocs
A legjobb mégis a kupac lócitrom. Fehér kartonon ízlésesen tálalva, henger alakú üvegtárlóban elhelyezve. Azonnal feltűnik, hogy sem ezt a rendkívüli kiállítási tárgyat – egy kerületi művészeti projektben szerepelt Hannibal nevű herélt „maradványát” –, sem a többit nem láttak el számmal vagy felirattal a Neukölln múzeum állandó kiállításán. A német főváros legtöbb nemzetiségű kerületében ugyanis több szempontból rendhagyó helytörténeti tárlatot rendeztek. Egyrészt a 161 különböző népcsoport lakta városrész történetét összesen 99 tárggyal mesélik el. Másrészt a modern kiállítás-rendezési technológiák közül is az egyik legészbontóbbat hozták el ebbe az istállóból átalakított kiállítótérbe. A plexitárlókhoz egy-egy mozgatható állványt szereltek, rajta csípőmagasságban megdöntött érintőképernyő. A monitoron a tárlóban szereplő összes tárgy képe látszik – egészen halványan. Ha viszont a monitort elmozdítjuk a henger alakú vitrin körül, azoknak az objekteknek a képe rajzolódik ki élesen, amelyeknél éppen járunk. 
Fütyültek a fukarokra!
Török tánckendő
Török tánckendő
Elég megérintenünk például egy sörös flaska képét, hogy németül és angolul is elolvashassuk: az 1872-ből való csatos üvegre miért száradt rá körben a malter. Kiderül, hogy a porcelánkupakos üveget 1946-ban találták egy neuköllni kemence lebontásakor, errefelé ugyanis a kőművesek úgy szúrtak ki a sörrel fukarkodó megbízókkal, hogy egy-egy üres palackot falaztak a tűzhelybe vagy a kéménybe, ami aztán sípolásával kergette az őrületbe a smucig házigazdát. Ha ezzel a rövid történettel nem elégszünk meg, továbbmehetünk a digitális tárlatvezető segítségével, és a malteros üvegből kiindulva egyre mélyebb rétegeibe áshatunk a kerületi helytörténetnek. Nem unalmas litániákra kell gondolni, hanem archív fotókkal illusztrált rövid sztorikra – például a kerületi sörözőkben szerveződő politikai mozgalmakról, a híres Berliner Kindl nevű sör első helyi főzdéiről vagy a városképet évtizedig meghatározó sörfuvaros lovas kocsikról. 
Mamutfog a metróállomáson
Mit keres a Wehrmacht-csizma az asztalon? És a Tasmania 1900 típusú öngyújtó-matuzsálem egy fél csupor beszáradt méz meg egy gyerekverő bőrostor tőszomszédságában? Legfeljebb három képernyőérintés alatt a legmeghökkentőbb tárgy esetében is eljutunk Neukölln valamelyik szegletébe. Ha nem a körbehúzogatható monitor segítségével akarjuk egyenként végigpásztázni a tárlókat, akkor a kiállítótér sarkában két asztali gépen kutathatunk objektumok, évszámok és utcák szerint. Érdekes látvány, amikor Neukölln térképén keresgélve az egyik forgalmas metróállomás jele, a nagy kék U betű mellett díszes porcelán vécécsésze, vele szemben egy húszezer éves mamutállkapocs fotója jelenik meg. Előbbivel a kerületben 120 éve elvégzett csatornázásról akarnak mesélni kiállítás-rendezők, meg a vízöblítéses vécék megjelenéséről. Az utóbbival pedig azokra az ásatásokra utalnak, amelyeket a mai Körnerpark helyén, az egykori kavicsbányában végeztetett az 1900-as években Franz Körner. És ahol többek között egy gyapjas mamut húszezer éves tetemét is megtalálták, darabonként hétkilós fogakkal.  
Van olyan tárgy a 99 között, amiről nemcsak olvasni, hanem hallgatni is lehet. Például a németországi Karstadt áruházlánc első, „Minden, ami a nőnek kell” című reklámdalát 1925-ből egy igazi sellak lemezről. Megtudhatjuk, hogy mióta nem löttyinthetnek a fővárosiak reggeli kávéjukba a neuköllni MZ vállalat „Berlin – Guten Morgen!” márkanevű tejéből. Ahogy azt is, hogy a szülőcsatornában elakadt csecsemőket világra segítő vákuumharangot szintén egy kerületi lakos találta fel. 
A kulcscsonton lőtt lány
A 47-es villamos száma. Fotók: Friedhelm Hoffmann. Forrás: Museum Neukölln, Berlin
A 47-es villamos száma. Fotók: Friedhelm Hoffmann. Forrás: Museum Neukölln, Berlin
Ha van multikulti városrész Berlinben, akkor Neukölln az. Nyilván nem hagyhatták ki a kurátorok annak magyarázatát, hányféle országból és okból érkeztek ide a lakók. Egy röntgenképpel indítják a bevándorlók (vagy ahogy itt píszín nevezik: „migrációs háttérrel rendelkezők”) igen bonyolult történetét. Az első klikknél kiderül, hogy a felvétel egy 13 éves lány, Amal Maarouf mellkasát ábrázolja, aki 1975-ben a libanoni polgárháború elől menekült ide. Csak, ha nagyon nézi az ember, akkor veszi észre, mi a „baj” a képpel: a jobb kulcscsont fölött egy pici, ovális fehér folt látszik. Gránátrepesz. A Tal al-Zaatar nevű palesztin menekülttábort keresztény falangisták támadták meg 1975-ben. Amal édesanyja szörnyethalt a bombatámadásban, a kislányt, testvérével és nagymamájával együtt az apa találta meg, és azonnal Berlinbe menekítette. Amal Maarouf ma az Uthmann utcai Német-Arab Központ vezetője, a kiállításban „oldalakon keresztül” mesél menekülttábori életéről, a libanoni háborúról és a rémálmairól, amelyek Berlinben még 40 év múltán is kísértik. Elbeszélése csak felütés az afgán, a jugoszláv, az egyiptomi, az irak-iráni, a csecsenföldi és más háborúk miatt Neuköllnbe települők családtörténeteihez. Egyetlen tárgycsoportból, egy zsidó matematikatanár körzőkészletéből kiindulva bontakozik ki a kerületi holokauszt-história is: zsidótörvényekkel, bojkottal, eutanázia-programmal és deportálással. 
Sztorigyűjtők
Érdekes módon a 2010 óta nyitva tartó neuköllni kiállítás eddig egyetlen dizájn-díjat sem kapott (ellentétben több, igen látványos, de teljesen értelmetlen berlini kiállítóhellyel), de azt legalább elmondhatja magáról, hogy a kerületiekből és a kerületiekért él. A tárlat ugyanis interaktív: ha bárki a már szereplő sztoriknál izgalmasabb történetet őrizget egy-egy tárgy kapcsán, elég egy emailt írnia a múzeumvezetésnek, a helytörténészek utánajárnak. Ha hitelesnek és érdekesnek találják, az felkerülhet valamelyik monitorra az érintéssel lapozható neuköllni mesék közé. – Egy dolgot nem tudunk vállalni – mosolyog bocsánatkérően a hely sajtóreferense. – Nemrég bejött egy idős hölgy, és sértődötten követelte, hogy szedjük ki a vitrinből azt az 1950-es évekből való emeletes főzőedényt, amelyik a világháborús éveket követő „éljen mindenki jobban” szlogen jegyében a gazdasági fellendülés és a jólét szimbóluma lett ebben a tárlatban. Nem cserélhettük ki a tárgyat arra hivatkozva, hogy az ő alumínium edénytornyán kevesebb a horpadás. És fényesebb is… 

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek