 Edgar Ramirez |
A hetvenes évek elején William Friedkin legendás horrorfilmje, Az ördögűző mérföldkőnek bizonyult a démoni megszállásról szóló szubzsáner megszilárdulásában – ekkor rögzült, hogyan kell kinéznie és felépülnie egy a témát feszegető mozinak ahhoz, hogy a nézőn valóban kitörjön a frász. Azóta, ha a Sátán a vásznon közvetve vagy közvetlenül megjelenik, igencsak össze kell szednie magát, hogy átlépje az ingerküszöbünket – Scott Derrickson Beliáljának ez néhány esztendeje majdnem sikerült: az Ördögűzés Emily Rose üdvéért azzal, hogy a tárgyalótermi zsánert keresztezte az ördögűzős tematikával és megpendítette a megszállottság kapcsán a pszichológiai/orvosi magyarázatot is, olyan gonoszt vonultatott fel, aki mindenképpen a rafináltabbak közé tartozott. Persze, ez utóbbi megközelítés sem új a nap alatt: a szerzői filmek (Mater Johanna, Ördögök), akárcsak a műfaji(bb) alkotások (Ágnes, az Isten báránya) elég behatóan körbejárták már, hogy minden természetfelettinek látszó jelenség, ami a vallás szerint az ördög műve (netán isteni csoda), a pszichiátriában racionális kórképpel bír.
Az új ördögűzős Derrickson-horrorban (Távozz tőlem, Sátán!) is elhangzik a poszttraumás stressz szindróma (PTSD) vagy a skizofrénia magyarázatként, ahogyan hőseinkben az is felmerül, hogy a maguk elé motyogó, agresszívan őrjöngő gazdatestek esetleg csak roppant módon betéphettek valamitől. Csakhamar azonban kiderül, hogy a látszólag összefüggéstelen bronxi bűnesetek (az iraki veterán a családja ellen fordul; egy anya oroszlánok elé veti a gyerekét az állatkertben; olasz bevándorlók pincéjében felpuffadt hullát találnak) mind összefüggenek: a Sátán New York-ban jár. A film egyik főszerepét alakító zsarut, Ralph Sarchie nyomozót (Eric Bana) azonban nem könnyű erről meggyőzni – kell hozzá egy bőrdzsekis kúl pap (Mendoza atya Edgar Ramirez alakításában), meg mindenféle misztikus események (hajnali háromkor megálló óra; keresztre feszített macska; ősi jelek egy iraki barlang falán; állatkerti karbantartó szakmunkás, aki úgy fest, mint egy skandináv black metal együttes frontembere; furcsán viselkedő plüssjátékok; ja, és a bevillanó, véres hallucinációk).
 Eric Bana |
Igazságtalanok lennénk azonban, ha tovább ironizálnánk a műfaji kliséken, és meg sem említenénk, hogy a Távozz tőlem, Sátán! annak ellenére sem indul rosszul, hogy már az elejétől sok az áthallás benne: a felvezetésben iraki katonák rátalálnak egy misztikus ősi feliratra egy barlangban (vesd össze: Az ördögűző kezdő képsorai); majd alászállunk New York csatornáiba, ahol halott csecsemők, és a fent emlegetett ügyek hivatottak jelképezni, hogy a „nagy alma” a bűn városa, ahol az eső is folyton esik, mint a Hetedikben; a párhuzamos eseteknek és a nyomukba szegődő rendőrpárosnak (Sarchie és a társa, Butler, Joel McHale megformálásában) hála pedig olyan benyomásunk támad, mintha az Esküdt ellenségek egyik epizódját látnánk. Mindez, jelzem, még mindig nem volna gond – elvégre egy zsánerfilmet nézünk – a párhuzamos építkezés egy ideig képes is fenntartani az érdeklődést, amint azonban a szálak összeérnek – és hőseink konstatálják, hogy magát a Sátánt üldözik, és ha meg akarják oldani az ügyet, ördögöt kell űzni – a film végképp közhelyessé válik. Ráadásul röhejessé is: a Távozz tőlem, Sátán! ördöge virulens fajta, aki épp sereget toboroz New York-ban, vagyis az arra fogékonyak esetében elég egy felcsendülő The Doors-szám, amely „ajtót nyit” a másik világra – értsd: „Break On Through (To The Other Side)” –, hogy hű katonákká váljanak (ebben a forgatókönyvírói bravúrban inkább nem mélyednénk el).
 Képek: PORT.hu |
Scott Derrickson akárcsak az Ördögűzés Emily Rose üdvéért esetében „valós eseményeket” választott a Távozz tőlem, Sátán! c. filmjéhez, jobban mondva a valódi Ralph Sarchie nyomozó emlékiratait (Beware of the Night), amely állítólag valós eseményeken alapul – a detektív egyébként azt követően lett démonológus, hogy közel húsz évet lehúzott a New York-i rendőrség kötelékében. Ami azonban a rendező előző mozija esetében a racionalitás hangsúlyozása és állandó kontrasztja folytán működött, az itt az irracionalitás túlsúlya miatt kudarcot vall. Kapunk pár tényleg érdekes párbeszédet Mendoza és Sarchie között a gonosz mibenlétéről, a jó és a rossz viszonyáról, hitbeli kérdésekről, a megváltásról, de ezek a töredékek épp, hogy csak jelzik, hová is kanyarodhatott volna a film, ha sokkal bevállalósabban áll a témához. A Távozz tőlem, Sátán! azonban semmilyen különösebb kockázatot nem vállalt. Ha csak azt nem, hogy egy lapon említette a The Doorst a black metállal.