Pelsőczy Réka rendezése mégis visszavehetne a párbeszédek decibeljeiből, mert amikor el kellene csendesülni, nincs mindig megfelelő ráfutása és kifutása a halkságnak, szünetnek. Lehet, hogy a hangerő már a balatonföldvári és szentendrei előadások szabad terével számol inkább. S hogyne feszülnének meg a hangszálak, ha egyszer a távcsövét fürkészve minden „állatiasságot” kikukkoló Felix beárulta a házmesternél a férfivendégeket fogadó s szolgáltatásaiért tőlük bizonyos összegeket elfogadó Doris erkölcstelen életmódját – aki viszont korábban azért kereste fel panasszal a házmestert, mert idegzete és munkája nem bírta a reménybeli író lakásából kihallatszó örökös éjszakai írógépkattogást.

Bill Manhoff negyvennégy évvel ezelőtt filmre is vitt színművének Zöldi Gergely által fordított-készített változata automatikusan megírná önmagát, annyira kézen- és díványon fekvőek a poénok, ha az önérzetes, hirtelen hajléktalanná lett gyönyörű „modell”-cica ripsz-ropsz beszállásolja magát a könyvesbolti eladóként tengődő, szemüveges bagoly-balfácánhoz. Mégis megszeretjük e semmiséget, mert két nagy rakás sikertelenség találkozása együttérző érdeklődést ébreszt, a könnyeden derűs játékmód kellemesen szórakoztat.

Kálmán Eszter olyan neglizsét is tervezett Doris számára, hogy a bulvársajtó hírül adhatná: Jordán Adél „villantott”! – s olyan köntöst Felixnek, hogy abban a könnyűsúlyú Szabó Kimmel Tamás is kimerítheti (bárha „bagoly”) a „mackós báj” fogalmát. Jordán valóban villant: kígyózik, pózokat próbálgat szép testével, hiszen ez nélkülözhetetlen remélt vagy valós darabbeli foglalkozásaihoz, s lefoglalja, kifényesíti, bedorombolja a rideg legénylakás minden zugát. Ebben a testiességben kicsi láng lélek lakik rejtve, s ebben a butuskaságban éledezik annyi okosság, hogy partnere majd ugyan taktikából, mégsem ok nélkül mondhatja: az eszedért szeretlek. 

Szabó Kimmel jól viseli a barlanglakó szerep szerint is rámért bumfordi másodhegedűsséget, s avval éri utol partnernőjét, hogy szükségképp majdnem mindig lemarad mögötte a replikákban. Pompásan tudja menekülőre fogni – annyi eséllyel, amennyit hétszer hét méter ketrece ígérhet, kaputelefontól konyhapolcig. A színészek-figurák az interferenciák révén találkoznak. A lányon jól áll a fiú elorzott okuláréja, a fiú úgy öleli a lány cuccaiból nála maradt fehér kistelevíziót, mintha a jövevényt puszilná.  Kitűnő páros, amely még nem érkezett el a finomhangolásig.

A ("gyufás")dobozdíszlet – ugyancsak Kálmán Eszter terve – mesekönyvi San Francisco-oldalával és tömeg-szimbolizáló méhkas-lapjával, becsukva és kinyitva is ötletesen megfelel feladatainak. Alkalmi skatulya, nem baj, ha időnként lepottyan, eldől, beszorul valami e kicsinyített, egyszerűsített játékvilágban. Nem használati tárgyai, eszközei, csak kellékei lehetnek a lefokozott, garasoskodó mindennapi létnek, amelyet az egyébként bizonytalan nevű, illetve a siker felé illuzionált út érdekében névváltoztatásokon, névvariációkon rágódó (tehát magának új, sikeres egyéniséget álmodó) Doris és Felix egymás nélkül – és, meglehet, majd egymással is – kénytelen élni.

 

A palackra belülről ráfestett tej, négy keréken guruló kiskutya, dartsozásra használt Woody Allen-fotó jellemzi e mikroklímát. A pehelykönnyű vécélánc fogójával folytatott ökölvívó zsákolás, fejre húzott önvédelmi táskamaszk, újságpapírból sebtében gyömöszölt virágcsokor, idegen szavak félresikló használata, a szomszédok által csak a dramaturgiailag nyomatékos pillanatokban meghallott és kifogásolt hangos beszéd, falakon túli dallamos visszatamtamozás: illanó a játékszervezés is. Pelsőczi Réka nem komponál sok hangjegyre, csak amennyit kér magának e színházi szolfézs.

Mire számíthatunk: előre jelzi a kezdő pillanat. Jordán-Doris felbocsát egy színes lufit. Reppenéséért köszönet a házmesternek, aki a gyanús nőszemélyt éjnek évadján kitessékelte bérleményéből, elindítva arra, ahol az emberi találkozások mesebeli léggömbjei milliárdszám pukkannak el.