A számtalan tematikus várostúra mellett érdemes kipróbálni egy olyat is, amelyik a vészkorszak ismert és kevésbé ismert emlékhelyein vezet végig – és még a válaszoknál is több kérdést tartogat. 

Brandenburgi kapu. Tévétorony. Múzeumsziget. Reichstag. Tízből kilenc Berlinbe látogató tömörített turistaprogramja így kezdődik – és gyakran így is végződik. Nem kerül pedig sokkal nagyobb erőfeszítésbe egy highlights-okat megkerülő (vagy kiegészítő) történelmi séta sem, viszont izgalmasabb. 

Hogyan őrzi egy európai főváros a második világháború nyomait? Ez Nyugat-Európában szerencsére jóval túlmutat már városrendészeti kérdéseken és belterjes önkormányzati testületi vitákon. Nemzeti öndefiníciós kérdés, az európai emlékezet részeként a politika, a diplomácia és a kultúra létező legmagasabb szintje. Azt például, hogy Berlinben a német parlament határozata értelmében 2005. május 10-én felavassák a meggyilkolt európai zsidók Peter Eisenman tervezte monumentális emlékművét, sokéves társadalmi vita előzte meg, amelynek csak a kivonata 1300 oldalas.  Beláthatatlanul fontos volt a német társadalomnak, hogy ezt az emlékművet hogy hívják, hol legyen, és hogy nézzen ki. Több körben folyt a pályáztatás, míg végül a város szívében, a Brandenburgi kapu és a Reichstag tőszomszédságában óriás területen felépült a ma földalatti múzeumot és oktatási központot is magában foglaló kőszarkofág-rengeteg. Az építész Eisenman a szobrász Richard Serrával közös koncepciójának lényeges eleme volt, hogy a berliniek és a turisták birtokba vegyék majd ezt a 19 ezer négyzetméteres teret. Abban azonban máig eltérnek a vélemények, hogy ez a gyakorlatban mit jelentsen. Vagyis mit illik csinálni a 2711 betonoszlop között sétálva, azokon ülve és heverve. A monstrumot befogadja, magáévá teszi a város, ezzel betölti küldetését: a holokauszt tanulsága állandóan szem előtt van. De vajon meg kellene-e tiltani, hogy fiatalok a hasábokon igyanak, cigizzenek, magnót hallgassanak és ugrabugráljanak?

Németországban az emlékezés helyeiről és módjairól szóló állandó és élénk diskurzusban a legtöbb szó egyébként is a fiatalokról esik. Arról a generációról, aki gyakran érzi: „már a csapból is a holokauszt folyik, hagyjanak már végre békén.” Hogyan lehet kamaszokat, fiatal felnőtteket mindennek ellenére „érzékenyíteni”, kíváncsiságot ébreszteni bennük a huszadik századi történelem legabszurdabb epizódjainak mélyebb és mélyebb rétegei iránt? 

A holokauszt-oktatás az elmúlt néhány évben már a világ legtöbb országában azok szerint az alapelvek szerint zajlik, amelyeket a téma legjelentősebb nemzetközi szervezeteinek és intézményeinek szakértői megfogalmaztak. Így az A Task Force for International Cooperation on Holocaust Education, Remembrance und Research (a holokauszt oktatásával és kutatásával foglalkozó kormányközi szervezet, amelynek 2002 óta Magyarország is a tagja), a Shoah Foundation, az Egyesült Államok Holokauszt Emlékmúzeuma, a jeruzsálemi Jad Vasem, a Londoni Egyetem Holokausztoktatás-fejlesztési Programja, az amszterdami Anna Frank Ház és a berlini Wannsee-konferencia Háza munkatársai is egyetértenek például az úgynevezett biografikus oktatás hasznosságában. Vagyis abban, hogy a fiatalokat ne statisztikai adatokkal és évszámokkal bombázzák, hanem családok, konkrét személyek élettörténetén keresztül meséljenek nekik a vészkorszak eseményeiről. A múlt rehumanizálásában élen jár az Anne Frank Házak európai hálózata. A berlini Hackescher Markt egyik hátsó udvarában nyílt központban például mindennél nagyobb jelentőséget tulajdonítanak annak, hogy az oda belépő gyerekek és kamaszok minél több kapcsolódási pontot találjanak a saját életük és az 1940-es évek elején tinédzserkorba lépett Annáé között. Érezzék és értsék, hogy az üldözést, a bezártságot, aztán a deportálást egy hozzájuk sok mindenben hasonló tinédzsernek kellett átélnie. A kiállítás persze felnőtteknek is érdekes lehet, főleg az első részében kialakított fotó-összeállítás, ahol a náci rezsim archív képekkel illusztrált intézkedéseivel párhuzamosan függesztették ki a Frank-család életéről készült felvételeket. És ahol azt is megmagyarázzák, miért hagyott ki az Anna Frank-napló korai kiadásából oldalakat az édesapa. Otto Frankot meglepte, hogy a lánya a piros kockás füzetkében milyen szenvedéllyel adta ki anyja iránti dühét és milyen kendőzetlenül írt nemiségének felfedezéséről. 

Anne Frank mára talán a holokauszt áldozatainak legismertebbike az egész világon, ezért berlini múzeumát nem is hagyja ki senki, aki a téma iránt kicsit is érdeklődik. A legtöbben viszont kisétálnak a Rosenthaler Strasse 39. szám alatti udvarról anélkül, hogy akár egy pillantást is vetnének Otto Weidt egykori kefekötő műhelyének bejáratára. Ma már ez az épület is (ingyenes) múzeum: fotókkal, levelekkel, eredeti tárgyakkal idézi fel a második világháború kisiparos életmentőjének próbálkozásait. Weidt – akárcsak Oskar Schindler – a náci rezsimet szolgálta termékeivel. Másrészt viszont olyan zsidókat foglalkoztatott söprű- és kefekötő üzemében, akiknek még az egészséges többieknél is kisebb esélyük volt a túlélésre: vakokat és siketeket. A sokat tapintott munkapadok és szerszámok ma is ott állnak az emeleti műhelyben. A korszak szempontjából kevéssé jelentős, ám a ház hangulata szempontjából igen meghatározó a Berlin legkacskaringósabb pofaszakállát viselő portás. 

Még kevésbé ismert emlékhely az innen két sarokra lévő régi zsidó temető a Große Hamburger Strassén: a berlini zsidó közösség második legősibb temetkezési helye – külső falán apró Dávid-csillaggal. Itt 1829-től idősek otthona működött egészen 1942-ig, amikor a Gestapo kisajátította az épületet, és Auschwitzba valamint Theresienstadtba deportálásuk előtt 55 ezer berlini zsidót gyűjtött itt össze. Később a házat ledózerolták, a talajból a földi maradványokat eltávolították, a háború utolsó napjaiban pedig majdnem 2500 halottat temettek itt tömegsírba. 

Ha újabb kétutcányit sétálunk, egy általános iskola és egy játszótér tövében, a Koppenplatzon találjuk Berlin belvárosának egyik legérdekesebb és legkevésbé feltűnő emlékművét.  Parketta-mintázatú kő talapzaton bronzasztal áll, mögötte hozzá illő szék, mellette egy másik. Amit fellöktek. Ennyi az egész. Ki, mikor, hová és miért sietett ebből a fal nélküli szobából, arra mindenki elgondolhatja a saját történetét. A kompozíció címe mindenesetre Az elhagyott helyiség, 1996-ban készítette Karl Biedermann.  Az egyik legnehezebb feladatra vállalkozott: a visszájáról megmutatni a holokausztot, mint a közösség nélkül maradt imaházban, a családi fotókon meg az ebédlőasztaloknál a hiányt. 

Vagy a Levetzowstrasséban, a berlini Tiergartenben, ahol egykor Berlin legnagyobb, 2000 ülőhelyes zsinagógája állt. 1941-ben ez a hely is gettóvá alakult: 63 alkalommal indítottak innen transzportot a Pulitzstraße-i tehervonat-állomásra, a mai Westhafen városi vasútállomás helyére. A deportációkra 1988, a kristályéjszaka 50. évfordulója óta egy összegörnyedt, eltorzult kőfigurákkal zsúfolt tehervagon emlékeztet, amibe nem tilos középen négykézláb bemászni.  

Schönebergben fölfelé nézzünk, ha a kerület különös holokauszt-emlékműve miatt jöttünk ide. Lámpaoszlopokra szerelt táblákat kell keresni. Ennek a kerületnek a bajor negyedében a második világháború előtt körülbelül 16 ezer zsidó élt, a Weimari Köztársaságban ezt a városrészt „zsidó Svájcnak” is nevezték. Ennek ellenére a vészkorszak után évtizedekig semmi sem emlékeztetett a kerületből deportált vagy elmenekült 6500 emberre. 1988-ig kellett várni, hogy egy lokálpatrióta elkezdje összegyűjteni az ott valaha élt zsidó családokat, és a több mint hatezer névből álló listát átnyújtsa a schönebergi képviselőtestületnek. Érdekes módon az alulról jövő kezdeményezésre normálisan reagált a politika: az önkormányzat 1991-ben kiírt egy egész Berlinben nyilvános tervpályázatot, amelyre 96 pályamunka érkezett. Újabb fordulóban választották ki Renata Stih és Frieder Schnock terveit, amelyek alapján egy évvel később el is helyezték háromméteres magasságban az 50×70 centiméteres táblákat. Egyik oldalukon stilizált képekkel, a másikon a 30-as, 40-es évek zsidó törvényeiből vett idézetekkel vagy a deportálás előtti utolsó pillanatokban hátrahagyott személyes üzenetekkel. 

Ha valaki botlatókövet szeretne a járdába süllyesztetni a holokausztban odaveszett rokona, barátja, szomszédja emlékére, annak biztosan várnia kell 2015-ig. A német képzőművész, Gunter Demnig, aki 2007-ben kezdte el az azóta Európa-méretűvé nőtt és több tucatnyi díjjal jutalmazott Stolpersteine-projektjét, 2014-ben ugyanis már nem ér rá. Nincs rajta mit csodálkozni: az elmúlt hét évben egy kivételével mind a 46 ezer, 10×10 centiméteres, réztáblával fedett betonkövet saját kezűleg tett le az eddig érintett 1100 településen. Belgiumtól kezdve Lengyelországon át Ukrajnáig. Berlin belvárosában, a Mittében szinte minden utcasarkon találni belőlük, nálunk pedig épp a minap tisztított meg közülük néhányat a Ráday utcában a projekt magyarországi partnere, a 2B Galéria vezetője, Böröcz László a budapesti Goethe Intézet vezetőjével, Jutta Gehriggel és másokkal együtt. Ennek az ellenkezőjére is volt már példa: hogy friss betonba süllyesztett követ néhány óra elteltével eltávolítottak, mégpedig 2012 októberében, a XII. kerületi Greguss utcában, a Jobbik kerületi irodájának tőszomszédságában. Egy évvel később a németországi Oberhausenben is hasonló eset történt, ott is szélsőjobboldali merényletre gyanakodtak.

Aki gyorsan és sokat akar megtudni a holokauszt berlini eseményeiről és helyszíneiről, az feltétlenül a Topographie des Terrorsba, a náci belbiztonsági hatóságok helyén berendezett dokumentációs központ valamelyik tárlatvezetésére menjen. Vagy a meggyilkolt zsidók európai emlékművétől a homoszexuális áldozatok decens kőtömbjéhez. Onnan aztán a pár percnyi sétára épült roma emlékhelyhez. Ez utóbbit – majd’ húszéves vita és huzavona után – végül 2012 őszén adták át, és a fekete kút közepéből – a szobrász, Dani Karavan koncepciója szerint – azóta is minden nap kiemelkedik egy szál friss virág. 

Több időt kell áldoznia annak, aki a Berlin központjától háromnegyed órányi autó- vagy vonatútra lévő Wannsee történelmi jelentőségére kíváncsi. A vitorlázótó környéken a XIX. század utolsó harmadában pazar villanegyedet alakítottak ki maguknak a birodalmi fővárosból természetközelbe kívánkozó nagypolgárok. Az egyik legszebb épület a Liebermann-villa, a berlini szecesszió legismertebb képviselőjének és a Porosz Művészeti Akadémia elnökének, Max Liebermannak épült nyári lak. Ezt a házat a nácik 1940-ben kisajátították és katonai kórházat rendeztek be benne, Liebermannt eltávolították hivatalából. (Felesége, Martha Liebermann pedig inkább az öngyilkosságot választotta, mint a theresianstadti lágert.) 

Az egy buszmegállóval odébb álló Wannsee-Konferencia Házát, a későbbi 1942. januári náci konferenciának helyt adó palotát egy gyáriparos, Ernst Marlier építtette 1914-15-ben. Később eladta egy spekulánsnak, akitől aztán maga a wannsee-i konferenciát vezető nácivezér, Reinhard Heydrich vette meg az általa irányított Birodalmi Biztonsági Főhivatal nevében – méghozzá vendégháznak az Államrendőrség és a Biztonsági Szolgálat vezetői számára. A tanácskozásról – amelyet az egész világon a zsidó kérdés végső megoldásával együtt emlegetnek – két játékfilm is készült az elmúlt évtizedekben. Egy német, 1984-ben és egy amerikai, Az összeesküvés 2001-ben. A korszak kutatói szerint mindkét mozinak betudhatunk egy rakás történelmi csúsztatást. Tényként kezelnek soha nem bizonyított feltevéseket, ennek ellenére azonban mindkettő hozzájárul ahhoz, hogy eloszlasson két, igen fontos tévhitet. Az egyik, hogy a holokauszt egyet jelent a koncentrációs táborokkal és a gázkamrákkal. Ez a képzet többnyire a vészkorszakról hallott közhelyektől idejekorán megcsömörlött fiatalok fejében él. A wannsee-i emlékhely és oktatási központ is igyekszik ezt képet árnyalni: állandó kiállításukat nem 1942-ben vagy 1944-ben, hanem az ókori zsidóellenes legendáknál kezdik, majd az 1900-as évek Európájával és az első világháborúval folytatják, az állandó kiállítás 10. termében esik szó először a végső megoldásról. 

A másik népszerű tévedés, amelyet ebben a házban igen nagy erőkkel igyekeznek eloszlatni: hogy az Endlösungot ebben az étkezőből kialakított tanácsteremben határozták el, Heydrich vezetésével. Ma már több bizonyíték van arra, hogy az európai zsidóság maradéktalan kiirtásáról Hitler és a náci hierarchia legfelsőbb szintje hónapokkal korábban határozott. A birodalmi minisztériumok, a náci párt, a Gestapo és az SS szoros együttműködése nélkül persze az ördögi terv sosem valósulhatott volna meg. Mindenekelőtt ezt akarta tudatosítani Heydrich a konferenciára meghívott államtitkárokban és náci-vezetőkben. Az egykori tanácsteremben közelről megvizsgálhatjuk mind a tizenöt hivatalnok gyilkos ábrázatát – egy organogramon. Jó, hogy a népirtó-konferencia házából kilépve – a belvárosi emlékhelyekkel ellentétben – nem jön szembe rögtön egy Louis Vuitton üzlet vagy egy Burger King. Helyette lehet egy fél óráig a tavon billegő vitorlásokat bámulni. Busz úgyse jön sűrűbben.