Fodor Tamás, Kulka János és Egri Márta |
Aztán lehet finnyogni, hogy csak ennyi az egész: Salieri beleőrül abba, hogy hite szerint megölte Mozartot, mert az zseni volt, de ha nem lett volna az, akkor ő lett volna az; micsoda pech, hogy ugyanabban a korban élt és alkotott. És milyen rémes, hogy ez az elmeállapot maga a darab, hogy minden akció és fordulat ebből a statikus Hassliebéből, gyűlölet-szerelemből fakad, a féltékenység és a csodálat elegyéből, a többi csak játék, színészi „virbli”. És még a végén sem várható semmiféle meglepetés – katarzis pláne nem –, mert már az elején tudjuk a végét: Mozart fiatalon meghal, Salieri meg öregszik tovább.
És mivel ő, Salieri a mesélő, és egyetlen mondandója a saját vélt bűne és gyötrelme, a figurája-karaktere sem nagyon mozgékony. Muszáj Mozartnak annak lennie, különben nemigen van előadás.
Murányi Márta és Kulka János |
De Mozart meg önmagában – még a mi mai, alapos vagy felületes tudásunk alapján is – nem bírhat zseni lenni; olyan ez, mint a színpadi király: csak a színpadi alattvalók tudják eljátszani színészkollégájukról, hogy király.
Szóval ez az Amadeus egy egyszerű, mondhatni banális darab – ezért aztán könnyű elrontani (például azzal, hogy a rendező bonyolultabbnak hiszi, mint amilyen). Az Orlai Produkció bemutatója a Belvárosi Színházban azt a „hozzávalót” hozza, ami a legjobban kell: a színészeket. Szikszai Rémusz rendezőként ugyan itt-ott megpróbálkozik valami elvontabb, a szürreális vagy irreális felé hajló művészi külsőséggel, de ezt aztán a színészi játék szépen ledobja magáról. Mert persze, ügyes ötlet a tükrökkel, fényes felületekkel való játék, és néhány pillanatig magára vonja a figyelmet a sok különféle maszkos, evidensen csak Salieri megbomlott képzeletében létező figura, de voltaképp ez is fölösleges.
Lovas Rozi és Keresztes Tamás |
Mert itt van például Kulka János Salierije: kopott kényszerzubbony-féleségben – később csak szakadt gúnyában – meséli el nekünk, a közönségnek vélt bűnét és élete legnagyobb történetét: Mozartot. Inkább gyónás ez: Kulka sokféle hangon, sokféle indulatból és érzelemből jeleníti meg ezt a nem hétköznapi figurát, akit nemcsak azzal vert meg az ő Istene, hogy nem ő korának legjobbja, hanem azzal is, hogy érti, érzi és felismeri korának legjobbját. Pedig e kettőből egy is elég a totális életkudarchoz egy Salieri-karakterű, önmagát szüntelenül méricskélő alaknak. (Megjegyzem: éppen ettől oly banális Shaffer darabja, hiszen mindössze a túltengő hübrisz minden szörnyűség forrása – és ugye, még III. Richárdnál is kellett hozzá egy s más.) Kulka tompítja Salierinek a drámában amúgy hangsúlyos erőfeszítéseit önmaga érvényesülésére, intenzív és meglehetősen személyes alkudozásait Istennel, mindennek az alárendelését a legnagyobb célnak – mert Mozart felbukkanásától kezdve kizárólag ennek a figurának a vonzásában létezik, Isten helyett ő diktál, még a magánéleti akcióit is hozzá méri. És Kulka a játékában ezt emeli ki: Salieri naprendszerének Napját.
Míg az ő játéka a szolid mélység, a Mozartot alakító Keresztes Tamásé a sziporkázó felszín. Zabolátlan és zabolázhatatlan, a kiszámíthatatlanság maga; a zene, a tehetség csak úgy, szinte mellékesen ömlik belőle. Keresztes az ő közismerten rendkívüli mozgástechnikájával, kommentáló természetű mimikájával ráerősít a figura elviselhetetlenségére, amelyről amúgy persze nem is tehet, de nem is akar tenni, hol a közbotrány ömlik belőle, hol a következő zseniális opera… És egyszerűen lenyűgözi Salierit, csak őt, mert a környezete, a bécsi udvar inkább vevő a konformra, mint a kezelhetetlen zsenire.
Kulka János, Lovas Rozi és Keresztes Tamás. Forrás: port.hu. Fotó: Puskel Zsolt |
Szóval nem a zseni és a középszer drámája ez – az ugyanis nem lenne dráma. Ha megvan a két jó színész – márpedig itt nagyon megvan –, akkor az öntudatos jóról és a még öntudatosabb még jobbról, a kettejük egyoldalú konfliktusáról szól a darab. Egyoldalú azért, mert Mozartnak persze nincs baja Salieri zenéjével, azon kívül, hogy tudja, az övé sokkal jobb; csak Salierinek van baja Mozarttal. Mozartnak a világgal van baja: nem tud megélni benne.
És igen: nem a mélység, hanem a magabiztos, színészi gegekkel teli, csillagszórós felszín sodorja el a történetet a végéig. A többiek is a főszereplő pároshoz méltón profin teszik a dolgukat; legkivált Lovas Rozi Constanze Weber, Mozart ugyancsak szertelen és szerelmes feleségének szerepében, aki nemcsak odaadón, hanem játékosan és lelkesen áll a zseni mellett, amíg lehet, és lelép, amikor már nem lehet. Nagy találat Salieri tanítványának és szeretőjének szerepében Murányi Márta, aki nemcsak énekhanggal, hanem színészi jelenléttel is győzi a dolgát. II. József itt bábu, Kaszás Gergő ennek is játssza, királyszerepnek, bárgyúnak és bátornak egyszerre, nem akar súlyt adni neki, hiszen nem az övé a dráma. És többféle szerepben tűnik föl Fodor Tamás – köztük Leopold Mozart, az igen nagy, már-már mitikus súlyt kapó apa szerepében is –, és Egri Márta, meg Tamási Zoltán.