Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

SOK HŰHÓ

Szentivánéji Slam Komédia / Margitszigeti Szabadtéri Színpad
2014. jún. 24.
Barátaim elhívtak egy közeli rokonuk szalagavató ünnepségére, vidékre, ahol a kisváros parkjának színpadán a fiatalok műsorral készültek. A műsor után engem vizslatott mindenki, hogy én vagyok a kritikus, ez a munkám, mondjam meg, úgy szakmailag ez milyen produkció? Nyeltem egyet, aztán beszélni kezdtem. TOROCZKAY ANDRÁS KRITIKÁJA.

A Budapesti Nyári Fesztivál Shakespeare születésének 450. évfordulóját ünnepli. Többek között a manapság kihagyhatatlannak számító slam poetry-vel. Ugyanis a nemrégiben divatossá vált műfaj néhány képviselője Szentivánéji Slam Komédia címmel újraírta Shakespeare darabját, Keszég László pedig megrendezte azt. Mi több, a produkció a programfüzet szerint nemcsak színházi előadás volt, de (divat)bemutató is a MOME jelmeztervező hallgatóinak jelmezeivel. „Slam & színház & divat…” olvasom az esemény honlapján, és akinek ez nem volna elég, mindehhez még élő dzsessz is jár az Amoeba elővezetésében, tetejébe a Kiégő Izzók VJ csapat is a színlapon. 
A produkció megtekintése után maradtak kérdéseim. Egyedül az Amoeba munkáját lehet teljes egészében dicsérni: ha nem is szakadtak bele, hozták a formájukat (igaz: kár volt a furulya megbicsaklásáért egy helyütt, de fogjuk a hidegre). Ez azonban kevés volt, mivel rajtuk kívül szinte mindenkitől (slammerek, divattervezők, vj-k) javarészt vértelen, néha bájos, de azért amatőr haknizást kaptunk a jegyárakért cserébe.
Mi volt a baj?

A ruhák. A tizenegy szereplőre huszonnyolc (!) jelmeztervező jutott. Ez első hallásra is soknak tűnik. A divat szó talán inkább azért került be a programfüzetbe, hogy ebből tudjuk, nem lesznek prolik. Habár, mint egy divatbemutatónál, minden egyes színpadról való távozást tapssal követett a közönség (a porondmester felszólítására), ezek a ruhadarabok mégis inkább jelmezekként voltak értelmezhetők. Volt, amiben egyébként akadt ötlet is: Horváth Kristóf „Színész Bob” viselte az egyik ilyet. Mintha a nyakából kinőtt volna két fél Alien-tojás, ami azért volt jó, mert szerepe (Pukk) szerint is elég arcbamászó figurát alakított. A másikat Németh Péter „Zeek” (Théseus) viselte, az meg picit a Dűne című filmre emlékeztetett. A többi ruhát nem értettem, vagy inkább azt: miért kerítünk ekkora feneket nekik? Legtöbbször nyilván semmik nem akartak lenni, és akkor még jól jártak a szereplők, pl. Kemény Zsófi (Titánia), Mavrák Kata „Hugee” (Hermia), Tolnai Eszti (Heléna), de például Pion István (Tompor és más szerepek) szettje egyszerűen csak furcsa volt.
 
A VJ. A produkció mögé kifeszített vásznon windows képernyőkímélőket láthattunk másfél-két órán keresztül. Láthatóan annyi feladata volt a VJ-nek, hogy szerezzen be tíz képet. Mire ő – talán brahiból – sikeresen levadászta a netről a tíz leggiccsesebb műerdőt, pixelvárost. És nem bírta ki, ezért időnként beanimálta a New York-i felhőkarcolók között hintázó csodálatos Pókembert. Miért éppen Pókember? – ezen gondolkozom. Shakespeare (angol) darabjában ugye a szereplők görögök, a színészek meg magyarok. A Pókember meg az egyik legemblematikusabban amerikai szuperhős. Mert van az eredeti darabban egy Pókháló nevű mellékszereplő? Ez a legjobb tippem.

A slam. A slam lehet szellemes, frappáns, felkavaró, pofátlanul lehengerlő, ütős. Láttam már ilyet. Ha nem jó, akkor meg magamutogató, belterjes, csikorgóan vers-szerű szövegelés. Mindkét esetben sikeres manapság és ritkán csak jó, vagy csak rossz. Itt az arány inkább a rossz felé billent.
A slammerek az estre írt szövegeikben aktualizálták Shakespeare-t, vagyis legtöbbször használtak olyan szavakat, hogy „chat”, meg „facebook”. Ez elég olcsó dolog, de működik, néha működött itt is, másfél óráig ez azonban kevés. Főleg, hogy a rímkényszer sokszor kínos asszonáncokba sodorta speakereinket. A jobbak közé tartozott pl. ez: „Bármikor szétszedlek, mint kisgyerek a Túró Rudit. Ha kételkedsz a deltámban, kérdezd meg Kudlik Julit.” 
És a belterjesség is zavaró volt: Simon Márton meg Csider István Zoltán, meg (az) Akkezdet Phiai emlegetésekor (taps!) tényleg az volt az érzése az embernek, mintha egy életre-halálra összetartó, legendás gimnáziumi osztály házibulijába csöppentünk volna. Ami szép és jó, de kívülállóként nem érdekes.
Aztán meg: mi marad Shakespeare-ből, ha kihúzzuk a nyelvet alóla? A történet? Sajnos még az se nagyon, a Szentivánéji Slam Komédia nagyjából követhetetlen mint sztori. A szereplőknek/alkotóknak nyilván fontosabb a megmutatkozás bármi másnál. Persze, mivel „slam & színház & divat”, ha a színházat kérnénk számon, akkor ez slam, ha a divatot, akkor ez színház, ha a slamet, akkor ez divat – mondhatják az alkotók.

A szereplők képességeik vagy szándékaik szerint fogták fel szerepüket, amitől az előadás még széthúzóbb, tarka-barkább lett. Például Kemény Zsófi (egyébként okosan) nem erőltette meg magát, nem akart színészkedni, visszafogottan mondta el a szövegeit, mintha ott se lenne, Basch Péter (Demetrius), Német Péter „Zeek”, valamint Gábor Tamás „Indiana” (Oberon) ezzel szemben próbálkoztak, de mintha meg lettek volna rettenve a víztoronytól, Bock Balázs (Lysander) és Bárány Bence (Tetőfi) az amatőr színjátszást maxolgatták, Pion István a popsztár maszkot hozta magával, de az Tompornak talán épp jól áll, Tolnai Eszti tehetséges színésznő is lehetne, a profi színész Horváth Kristóf „Színész Bob” meg nyilván magasan kiemelkedett a mezőnyből, talán egyedül a nyelvtörőket kellene kevésbé erőltetnie. Mavrák Katán és Bencsik Ádámon (Shakespaere) a konferanszié-rutin érződött, kedvesek voltak. De Mavrák Katához kötődik az előadás egyik csúcsa is, mikor a rendezés nyomait észlelhettük (ő és Tolnai Eszter az Amoeba által finoman beúsztatott Knight Rider-zenéjére szócsatáztak). 
Egyébként tomboló siker volt, az egybegyűltek nevettek és tapsoltak, és mindenki kedves és helyes volt. Mint akármelyik tisztességes szalagavatón. 
 
Fotó: Pereszlényi Erika 

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek