A kardozós változat után a sorozatnak tűnő próza-folyam második kötete egy kitelepített család sorsát meséli el. Apa, anya, két gyerek, nagymama és az őket befogadó kulák család tagjai, a mesélőre vigyázó Mári a történet főbb szereplői. Az elbeszélői hang furcsasága, hogy a kisebbik, a még beszélni nem tudó fiú a regény narrátora. Látszólag ez olyan Tolsztojos hitbéliség, ha emlékszünk a mesére az egyszerű halászról, aki a vízen járva tér vissza Krisztushoz többször, mert el-elfelejti a tanítását, a szavait, mire Krisztus azzal bocsátja el: Neked erre nincs szükséged. Ezzel ellentétben azonban a kicsi fiú szavai felidézik a huszadik századi Istenkép minden történelmi, egzisztencialista, teológiai vetületét, és egy olyan komplex attribútumokkal rendelkező fogalmi kép jön létre, amelynek részletes elemzése csak komolyabb tanulmány tárgya lehetne. Itt felsorolásszerűen megemlítjük Pascal, Schelling, Kierkegaard, Wittgenstein, Simon Weil, Pilinszky, Kertész Imre nevét, de koránt sem a teljesség igényével.

Mert ha csak nagy vonalakban is, ez a változat inkább regényszerű, mint az első opusz. Itt valóban egy otthonából kiűzött család mindennapi történetéről olvashatunk, a konfliktusok gyökerei mélyre nyúlnak és erősen hatnak, szinte rángatják a szereplőket. Az anya első férjét elhurcolták és meggyilkolták a nácik, második házasságából származik az elbeszélő, így tehát a két fiú csak féltestvérek, s a szülők éjszakai suttogásaiból kihallja, hogy az anyjuk még mindig az első férjét szereti. Az apa szerelmes boldogtalansága, az anya boldogtalan házassága, a nagyobb fiú mindent tárgyiasítani akaró írásmániája, a nagymama végtelen boldogság-akarása, amely örökös imáiban, a hitében tárgyiasul, pedig a fiát, az apa testvérét is megölték a fronton. Mári végtelen egyszerű ateizmusa és sóvárgó testisége; a kulák család, aki szerint (miután izzadságos munkával szerzett összes javait elveszítette) elég a vasárnapi ima: „Békén kell hagyni az Istent. Nem szabad bosszantani, mert akkor fültövön vág… Nagyanyám felé bök a fejével.”(52.); az anya hitetlensége és az apa alkoholizmusa mindaz, amit a néma fiú maga körül lát, és különös katyvaszként magába szív. A testvérek között kialakuló néma ellentét, megfogalmazhatatlan feszültség a szüleik közötti és a történelemből adódó mélységes szakadék áthidalhatatlanságát példázza. Az apa kedves időtöltése volt „előző életében” a vadászat, amire a nagyobb fiú válasza: „Az én apám nem vadászott, őt vadászták.”(73.)

Ez adja a prózai szöveg keretét, ám az elbeszélésben mind hangsúlyosabban van jelen Márk evangéliuma, Jézus Júdás általi elárultatása, meghurcoltatása és keresztre feszítése. A regény, mint már eddig is nyilvánvaló volt, egyszerűen negligálja a narráció személyének hitelességét, a kisfiú alakja feloldódik a hit és bűn több évszázados téziseinek a megfogalmazásában. Magába fogadja ezt a tudást, és valami különös módon ki is hányja magából, azaz természetes megtestesítője lesz az evilági bűnnek. Csak fokozatosan válik démonikussá, a csibék eltaposása, a kislibák budiba való behajigálása, a bűnre való hajlandóság ennek az egyes állomásai. Hogy mindezt az olvasó miként értékeli, és elfogadható, a hitvilág téziseit bőven példázó összegzésként fogja föl, mint az emberre a világból ráháramló rossz summáját – ez már talán túl is lép az esztétikai befogadás kritériumán. Túllép a regény regényességébe ágyazott epikus anyagán, és egyszerűen a világ botrányaként megnevezett jelenségként, egy mindenen áthatoló pillantásként hat. Amikor a megáradt patakba taszítja a bátyját, s előbb a szélütött nagyanyja arcát akarja helyre tolni, az már nem egy kisfiú, hanem a kor eszelőssége, amelynek nem lehet példázatszerű megfelelése.

Az előző anyósa, az egri nagymama számon kéri az anyán a felejtés bűnét, a zsidóként meghalt férje emlékét, Kertész Imre szavait kölcsönzi az író a túlélőnek: „Ha hiába halt meg a fiam, az az Isten csődje. Isten csődje pedig nem az Isten, hanem az ember halála.”(43.)

A legsúlyosabb ítélet nem a stendhali példázatban rejlik („Az ember azért kapta a nyelvet, hogy elrejtse a gondolatait” 95.), hanem annak a regény terén túl nyúló értelemmel alig felfogható kijelentésen, hogy a Nietzsche hirdette „az Isten meghalt” mondat után valóságosan már az ember, a hozzá történelmileg kapcsolható emberiesség is halott, s eképpen a huszadik század véglegesen fölszámolta a humanitás fogalmát, az a lény, akit még megtapasztalunk hébe-korba, már nem lehet azonos önmagával: túlélte és megszüntette minden, az Istenre áthárított reménységét. Hogy a moralitás efféle töményen prózába oltott változata valóban szépirodalomként emészthető-e, ezt a szélesebb olvasó közönség dönti majd el.