„Magyarország/ Ahol az arcomba vágják a magam arcát” – énekelte Nagy Kriszta 2004-ben, majd a tavalyelőtt napvilágra került karácsonyi dalban így fogalmazott: „egyedül vagyok, mint ő/ az Istenem teremtő.” A x-T legújabb munkáit bemutató, Portréfestést vállalok című projekt talán e két szöveghely felől enged legközelebb a bemutatott művekhez, még akkor is, ha úgy tűnhet, a mintát mintára halmozó művész vállalkozása csupán annyiban merül ki, hogy a FIDESZ újabb kétharmados győzelme apropóján hívja fel a figyelmet a magyar alkotók számottevő részét, s egyben őt magát is érintő egzisztenciális – „megélhetési vagy morális” – fenyegetettségre. Talán nem is pusztán a Kiscelli Múzeum megcsonkolt kiállítására adott válasszal van dolgunk, ahol x-T, szándékolt politikamentessége ellenére sem jutott át egészében a cenzúrán, jóllehet a mostani tárlat kezdő képei azonnal egyértelművé teszik a korábbi kiállításhoz való kötődést. Miközben Orbán Viktor ötvenhétféleképpen kerül bemutatásra – mi több, az EP választások után még tizenkét változat várható –, mégis úgy tűnik, nem csupán az válik hangsúlyossá, hogy a napi politika mennyire ivódott be mélyen a mindennapi rutin szférájába –, hiszen éppen az lenne a kérdés, hogy előfordult-e valaha, hogy nem.

x-T munkái jóval összetettebb problémával szembesítenek: a kiállított sorozatok egyrészt azt a kérdést teszik föl, hogy bizonyos képek közelinek és ismerősnek tűnő szituációkban vagy kontextusokban való ismétlődő felbukkanása miként képes befolyásolni e képekhez, s egyben azok tárgyához való – jelen esetben érzelmi – viszonyulásainkat, de az ismétlődő orbánviktorok egyúttal arra is rámutatnak, hogy x-T valójában nem „szarja le” (2006), hanem igenis állást foglal. Csakhogy ez az állásfoglalás sokkal inkább afelől az ambivalens művészi szerepvállalás felől érthető meg, mely Nagy Kriszta munkásságának egészében tetten érhető; „A múzeumok falára festek, nem a kanapéd fölé” – írja korábban az egyik sorozat képeihez (2006), máskor pedig Akció címmel rendez kiállítást (2005), ahol az alvó – vagy halott? -, 39.900-ért akciósan elvihető x-T-k arcán végighúzódó keréknyomok épp a művész alkotói tevékenysége kiteljesedésének lehetőségét húzzák át jelképesen. 
A Nagy Kriszta művészetét meghatározó paradoxon, mely a művészi munka eladhatósága és a műalkotás „valódi” értékének meghatározhatósága közötti konfliktus tematizálásában ölt testet, a jelenlegi tárlat munkáiban a következőképpen mutatkozik meg: „portréfestést vállalok!” – hirdeti magát x-T, miközben a kiállításon valójában két olyan portrét szerepeltet (Sárika, 2012., Luca, 2014), mely látszólag eleget tesz a klasszikus értelemben vett „individuális” portré követelményeinek. Vagyis úgy tűnhet, pontosan azt teszi egyértelművé: ha lehet, nem portréfestésből óhajtana megélni. Egy ilyen kijelentés pedig mindenképpen állásfoglalásként könyvelhető el. A 2010-es kampányfotóról másolt orbánviktorokat illetően ugyanakkor jogosan tehető fel a kérdés, hogy miért mint portrékat említi azokat a művész; a sorozat címe – Minta – mintha már eleve a portré modellje mögött feltételezett individuum adekvát bemutathatóságához kapcsolt képzeteinket törné szét – helyesen –, miközben a sorozatba illesztett arcokat más-más minták vagy szimbólumok felhasználásával valahogyan mégis identifikálni akarná. A Warhol által ihletett sorozat kapcsán – s Warhol szellemiségétől nem függetlenül – úgy tűnik, leginkább egy gesztus vagy egy póz különböző érzelmi-tartalmi telítődései révén rögzült mintázatok egymást formáló játékát teszik témává a művek, melyek leginkább a választási fénykép egy jellegzetes típusa – ahogyan Roland Barthes nevezi –, az „értelmiségi típus” felhasználása révén jutnak érvényre. A politikus mint fotómodell című esszéjében Barthes némi iróniával úgy jeleníti meg e típus jellegzetes attribútumait, mint amelyben „a félig lesütött szemhéjak alatt az eleven tekintet mintha egy szép álomból merítené az erejét”, majd másutt ugyanilyen szellemesen teszi hozzá: „a félprofilból fényképezett típus” tekintete –, ahol a modell által felvett póz egy eszmény kizárólagos hatalmát érzékelteti – „előkelően elvész a messziségben”.

A x-T által felhasznált politikusmodell alakzata szinte pontosan leírható Barthes megfigyelései alapján. A félprofilban megörökített orbánviktorok, már-már úgy tűnik, csakugyan a természetfeletti fény felé fordulnak, a töprengő, kissé ironikus tekintet pedig, „mely nem támad, hanem irányítja és átszellemíti a szemérmesen bizonytalan jövőt”, a csíkos ágynemű vagy a pöttyös terítő meghittségében valóban lehetővé teszik a dávidcsillagok, koronák vagy 56-os szimbólumok közötti békés szimbiózis létrejöttét. Nem véletlen persze, hogy Nagy Kriszta egyáltalán szimbólumokat, s a közvélekedést aktuálisan is erősen polarizáló szimbólumokat helyez egymás mellé. A politikai ikonográfia – esetünkben a választási fotómodell – kapcsán felmerülő egyik legfontosabb paradoxont ugyanis éppen az jelenti, hogy az erősen mediatizált politikában a politikus olyan karizmatikus figuraként jelenik meg, aki képes megoldani a körülöttünk lévő világ – az átlagpolgárok számára átláthatatlan – problémáit, ugyanakkor minden kommunikatív szinten azt kell sugallnia ugyanennek a választóknak, hogy: „nézzenek rám: én ugyanolyan vagyok, mint Önök”.

 

A sokaságból való kiemelkedés és az ahhoz való odatartozás dualitása egyszerre határozza meg tehát a kortárs médiapolitikus imázsát. Ez azért is lehet fontos, mert ez a tartalmi kettősség mintha rímelne a fentebb említett formai paradoxonra, nevezetesen, hogy a (klasszikus) portré egyediségre építő világképét hogyan konfrontálja, sőt szembesíti Nagy Kriszta a sorozat szeriális jellegével, illetve annak eltérő mintázataival. Mintha az így létrejövő politikusportré (valójában gondosan megtervezett arculat) tovább is gondolná a Barthes által megfogalmazottakat, s egyenesen azt üzenné a választóknak, hogy „én úgy vagyok szép, ahogy az Neked jó”. A portré mint imázstermék mellé a képmezőben elhelyezett mintázatok, szimbólumok ugyanis a magyar politikai kultúra megosztó jelképei, melyből egyenesen következne, hogy a politikus – elvben – nem felelhet meg egymást kizáró értékvilágoknak. Ezért válik hangsúlyossá a hétköznapiság, a rutin, mely olyan környezetben jeleníti meg a politikust, amely a sokaság számára – politikai értékvilágtól függetlenül – többnyire elfogadható.

A portré fogalmának és gyakorlatának ezt a zavarba ejtő kitágítását árnyalják egyrészt a Jancsó Miklósról készített (2014), másrészt a már említett Luca és Sárika című portrék. Az utóbbi két kép képviseli a tárlaton azt az intimitást, mely a portrénak ugyan nem szükségszerű komponense, de amely mégis közelinek, személyesnek tűnhet, mégpedig abban az értelemben, ahogyan az 57 db Orbán Viktor óhajtana a néző (választó) felé közeledni. A portrénak pedig a fentebbiek értelmében vett köztes aspektusát hozza játékba a „Jancsó R.I.P.” című, egészen friss alkotás, mely – a képmezőben elhelyezett portré-beállítás, illetve a hozzárendelt képelemek (mind a Szegénylegények című filmből vett képi idézetek) révén – a rendező 90. születésnapjára megrendelt portré elemeit rendezi újra. (A portré körüli „botrány” részleteit a tabloid média tárgyalta annak idején.) A tárlaton kiállított képben feltűnő, Latinovits Zoltán által megjelenített csendőr-figura ugyanis a látogató emlékezetébe idézi a Szegénylegényekben megformált kettős szerepét (egyszerre a hatalom reprezentánsa és fogoly), mely újfent a politikai hatalom arculatában megférő ellentétességet jelenítheti meg. A tárlatot nyitó x-T-k ezáltal az arculat-minta-portré hármasának kontextusában nyerik el értelmüket, s válhatnak integrálhatóvá egyúttal; a kérdés csupán az, hogy az önarckép-sorozat utolsó darabjával – Piros négyzetbe zárt pusztító expresszionizmus (2014) – mit tud kezdeni a befogadó.

 

A kiállítás megtekinthető 2014. június 14-ig.