A műgyűjtés, ha szó szerint nem is zártkörű klub, mindenképp külön kört alkot, s mivel ebben a belátható méretű országban minden szakmai és tevékenységi terület arányosan kicsi, némi túlzással mindenki ismeri egymást. Most is, és az átkosban is. 

A műgyűjtéshez nem elég egy fő, akkor lendül be, és működik élvezetesen (ez a fontosabb, nem pedig a nehezen megfogható „eredményesen”), ha kialakul a kapcsolatrendszer, amelynek tagjait gyűjtőtársak, szakértők, galeristák alkotják. Önmagában nemhogy a képzőművészet iránti érdeklődés, de még a művészettörténeti ismeretek sem elegendők hozzá (noha hasznosak), mert a műkereskedelem nem biztos, hogy mindig lefedi a tankönyvi kánont. Más típusú a múzeumi rangképzés, mint a műgyűjtői szemlélet. Az előbbi bemerevedett, s csak lomhán képes áthelyezni a súlypontokat, míg az üzlet hajlékonyan – mondhatnánk, életszerű gyorsasággal – reagál az új, vagy újra felfedezett értékekre. (Persze hatnak egymásra, a közgyűjteményi értékképzés mintegy origóként hitelesíti a magántulajdonú műveket, a műkereskedelemben felbukkanó alkotások pedig mellékesként kezelt alkotókra hívhatják fel a szakmai-kutatói figyelmet.)

Nyilván vannak olyan gyűjtők, akik a biztonságra utaznak. De olyanok is szép számmal – s őket tarthatjuk vérbelieknek -, akik a tanulópénz lefizetése (értsd: rossz döntések) után is mernek kockáztatni, vagyis a saját, egyre csiszoltabb és kifinomultabb ízlésük után menni. 

Valahogy így történt Köves Istvánnal (1911-1981) is, akinek az idén napvilágot látott gyűjteményéről Molnos Péter írt katalógus-könyvet. A kiadvány jól időzítve (pontosabban: jól időzítetten előkészítve) a kollekció Kieselbach Galériabeli bemutatásával egy időben jelent meg, így azok is napra készen és pontosan tájékozódhatnak a Köves-gyűjteményről, akik nem tudták megnézni a csak pár napig nyitva tartó budapesti vagy a több mint három hónapig látogatható, Győrbe tovább vándorló kiállítást.

Az Előszót jegyző Kieselbach Tamás szövegében a következő kifejezések pirossal vannak kiemelve: „Savanyúság – hús – vészkorszak – Mauthausen – kóser mészáros – félelem – szocialista Magyarország – újlipótvárosi – jó ember”.  Komplett életrajz, még így, távirati stílusban is. Molnos aztán persze részletezi a következő oldalakon, alapos és széles körű interjúi, kutatásai során összegyűjtött adatokkal gazdagítja és színesíti az összképet, s a fejezetből nem csak Köves István gyűjtői tevékenysége bomlik ki, de megannyi érdekes információ is a rendszerváltás előtti évtizedek műtárgyvásárlási gyakorlatáról, szokásairól.

A kötetben felvonulnak az 1960-as, ’70-es évek fővárosi aukcióinak (és általában, a korabeli műgyűjtés) domináns privát és hivatásszerűen szakértő alakjai, bekukkantunk a hivatalos és kulisszák mögötti lebonyolítások helyszíneire, a „Bizományiba” és a Luxor Kávéházba is – melynek helyén a Kieselbach Galéria működik -, s az események olyan élményszerűen peregnek Molnos előadásában, hogy szinte benne lévőnek érezzük magunkat.

Nagyon érdekes a kor gyűjtőtörténete. Igaz, az aukciók nem neves galériákban, hanem a sokkal fantáziátlanabbul hangzó MOM Csörsz utcai művelődési házában zajlottak, ahol, illetve ahonnan remek gyűjtemények épültek fel. 

Sok mindentől (illetve mindenkitől) válhat figyelemreméltóvá egy kollekció, de aki klasszikus modernekre specializálódik, előbb-utóbb mindent elkövet egy Rippl-Rónai megszerzéséért. Köves Istvánnak tizenhármat sikerült szereznie! Nem grandiózus méretű olajképekre kell gondolni, inkább kicsi, lakásba való pasztellekre, ám ezek nem ismerős ismétlések, hanem a festő meghittség iránti érzékenységét (mint például az 1904 körüli Ebéd) illetve a zsúfoltságot renddé avató virtuozitását (mint az egy évvel későbbi Lazarine papagájjal) példázó darabok. 

Vaszary-képek is kerültek hozzá szép számmal, s – bár könnyen megeshetett volna – nincs köztük gyenge mű. A Perlmutter Izsák iránti fogékonyság (tíz nagyszerű mű) már egyre választékosabb ízlésű gyűjtőt tükröz, ám az igazi meglepetés még hátra van. A kötetben a mennyiségi túlsúlyt képviselő alkotók külön fejezetet kaptak, így az iméntiek is, a „kismonográfiák” azonban tovább folytatódnak, de nem ám a tippelhető sablon szerint, hanem olyan alkotókkal, mint Ámos Imre és Bortnyik Sándor. Jelenlétük, illetve arányuk már-már intellektuálissá teszik a kollekciót, pedig még nem is láttunk mindent, mert a bélyegképes katalógus – amely több mint alapos, mivel a gyűjteményből elkerült darabok adatait is közli – csak az utolsó lapokon következik. 

A listában elmélyülve egyre jobban csodáljuk Köves Imre mecénási nyitottságát, s korántsem a standard Mednyánszkyk vagy Koszta, Kmetty, Nemes Lampérth és Uitz Béla képei miatt, hanem a meglepően nagyszámú (27 darab) Kádár Béla, s a feleannyi, de így is imponálóan bő Kassák-mű birtoklása miatt. Mindemellett Köves István odatalált a két világháború közötti, nyugati orientáltságú művészekhez is, a KUT (Képzőművészek Új Társasága) és az UME (Új Művészek Egyesülete) tagjaihoz, Klie Zoltánhoz és Róna Klárához. Utóbbiak nyilván nem rajzolják át a gyűjteményi karaktert, jelenlétük mégis fontos, hisz egy műveltté váló ember fejlődésének meghökkentően friss és előítélet-mentes állomásait szimbolizálják.

A kiállítások fontosak, de elmúlnak, s érthető módon nem tárhatják fel a gyűjtemény teljességét. Ez a katalógus dolga, s Molnos Péter el is végzi feladatát, sőt többet tesz, nem csak a gyűjteményt, annak kialakulását s tulajdonosát, de egy zárt világ „titkait” is pontosan, de élvezetes olvasmányként bemutatva.