Lepődik helyettünk Tom Cruise, aki mintha a Magnóliából teleportált volna ide, hogy Frank Mackey esetlenebb kiadását játssza. Most egyenruhás marketinges, a hadseregnek dolgozik és százezreket nyert már meg az alien-ellenes ügynek, mikor kiküldik a harcmezőre videózni. Bár egy ezredest nem tud megvesztegetni, ő mégis megpróbálja, mire kiskatonaként találja magát a fronton. Innen szép a jellemfejlődés, mondja Tom, aki az irritálástól a világmentésig kitaposott pályán krúzol, csak az odáig vezető úton akad némi trükközés. A kiképzést és exoskeletont sem látott emberünket ugyanis már másnap bedobják a földönkívüliek elleni csatába, mire ő a valószínűség földi ismérvei szerint, annak rendje és módja szerint elhalálozik.

Hogy aztán rögtön a fronton ébredjen, kiskatona kiképzés nélkül, pereg a már látott forgatókönyv. Időhurokba kerül Tom, akit itt épp Cage-nek hívnak, s az ismétlődő nap alatt lenyomott edzések és csaták során lesz tapasztalatlan katonából alienek rutinos gyilkosa, kiket itt Mimic-eknek hívnak. (A japán könyvben meg gitaioknak. Ott békatetem formájú, terraformáló nanorobotok, itt megvadult, csapkodó kábelhalmok.) Cruise partnerre is akad a kaotikus világban, aki a többieknél szintén többet tud az időhurkok és a Mimic-ek mibenlétéről, és mivel Tomnak még van pár jó éve a bűvös hatvanas határig, ami felett már a legsármosabb hollywoodi színészeknek is inkább apa-, mintsem szeretőfigurát illik játszani, még egy romantikusnak látszó kapcsolat is bontakozni kezd.

Szabad szemmel is látható, ez bizony a hollywoodi szabályok szerint porciózott inváziós mese, untig láttuk már. Tudja ezt Doug Liman rendező (a Bourne-széria elindítója) és Christopher McQuarrie forgatókönyvíró is (a Közönséges bűnözők jegyzője), és tudják azt is, hogy nézhető videojátékfilmet még nem készítettek a világon, ezért fogták, és bevarrták ezt a (létező? képzelt?) lyukat a kortárs tömegfilm szövetén. Limanéket ugyanis nem az időhurok miatt újra és újra leélt napok stressze vagy a halálélmény lélekroncsoló hatása érdekli (arról a Forráskód szólt), hanem pusztán a videojátéklogika és az általa felkínált játék lehetősége.

Meg kell hagyni, az alkotók tökélyre csiszolják ezt az Idétlen időkig óta elő-előkapott történetformát, pont eleget mutatnak a napszakasz ismétlődő részéből, hogy azt humorosan kiforgassák, és mindig elég eltérést és új fordulatot csempésznek bele, hogy ne váljon unalmassá; s ügyesen lebegtetik, hogy az adott jelenet éppen hanyadjára történik meg. A sztorivezetési truvájok többé, a humorra tett kísérletek kevésbé működnek, Tom Cruise viszont jó pontokat gyűjt azáltal, hogy ha a helyzetkomikum úgy kívánja, lezserül csinál hülyét magából.

Hollywood szintén, de az otromba világmentés mögött most okos játék zajlik. Liman filmje az amerikai filmgyártás által kijelölt fejlődési ívnek az élén bandukol, a hiperreális – a valódibbnál is valódibbnak tűnő – ábrázolásmód helyett most inkább a narratív komplexitást mélyítve el. A holnap határa ugyanis hiába idézi szemérmetlenül az ’50-es évekbeli inváziós SF-filmeket és a ’80-as évekbeli akciózúzdákat, ezekben az évtizedekben – ha nem is Tavaly Marienbadban szintű, de azért komoly – értelmezési nehézségeket támaszthatott volna folyton újraindított és mindig szemernyit variált történetével.

Ezért is kínos, hogy az élvezettel előadott narratív játék mögött nincsen az égvilágon semmi: se egy épkézláb, megragadó karakter (hiányzik az emberi tét, hogy feszültséget fecskendezzen az akciókba), se egy kiépített világ (a földönkívüliek megismerését és az alientámadás okainak kispekulálását meghagyták Dänikennek), se egy nyamvadt gondolat. Szakurazaka Hirosi lényegében az alapötletért kizsigerelt ifiregénye is ugyanezt a gyorstüzelt akciópakkot kínálta, de közben kibontotta az operációs rendszerré átlényegülő, a robotikus teljesítménynövelőivel eggyé váló, a világhoz a számítógépes játékok logikája mentén adaptálódó ember gondolatvilágát. Limanék viszont mindent beáldoznak a Ryan közlegény megmentését és a Csillagközi inváziót idéző csaták kidolgozásáért és az időhurok garantálta játéktér bejárásáért. Míg optimális esetben a hasonszőrű, látványos narratív fortélyok a történet vagy a karakterek belső logikájából következtek (a Ponyvaregényben a rendezői elvvé emelt véletlendramaturgiából, a Mementoban a főhős szilánkosra tört identitásából), addig A holnap határában olyan öncélú az egész, mint a homokvárrombolás.

Persze, lehet dicsérni Hollywood informatikusait és Tom Cruise magához képest sikeres komédiázását, vagy lehet kritizálni a hiperaktív űrlények miatti hipersebes kameramozgatást és a finálé elmaszatoltságát. De végeredményben nem történt itt más, mint hogy Hollywood talált egy frappáns módszert arra, hogy újra eladhassa beporosodott, elrozsdált akciókliséit. Hip, hip…