Sütő András: Az álomkommandó / Pesti Színház, POSZT 2014
2014.05.27.

Zavarba ejtő, amikor képtelenek vagyunk eldönteni egy előadásról, hogy nagyszerű vagy rettenetes giccsparádé. PUSKÁS PANNI ÍRÁSA.

Fesztbaum Béla, Molnár Áron
Fesztbaum Béla, Molnár Áron
Kétszer néztem meg Szász János rendezését emiatt, és továbbra sem tudnék rá pontot adni egy tízes skálán. Ez egyszerűen azért van, mert nem tudom meghatározni, hogy a pátosz az előadásban milyen minőségben van jelen. Bizonyos részeknél úgy tűnik, hogy a rendező egészséges iróniával fordul a giccstől sem mentes történet felé, máskor pedig olyan, mintha nyakig elmerülne benne.

Sütő András a színház a színházban szituációt egy rétegzett történelmi hálóban jeleníti meg: a Ceaușescu-rendszerben egy romániai magyar társulat játszik el egy holokauszt-drámát. A színpadi társulat szerzője, rendezője és főszereplője Hoffmann Julius (Fesztbaum Béla), aki Auschwitzban vesztette el a szüleit. Eközben fiát, Tomit (Molnár Áron) államellenes összeesküvés miatt keresi a rendőrség, Julius pedig minden erejével próbálja őt megmenteni.

Az álomkommandó nyitó képe az említett holokauszt-előadás: SS tisztek lépnek be az ajtókon, elhúzzák a hátsó kulisszát, gurulós emelvényen fekvő emberi testeket tolnak a színpad elejére, közben vonatzakatolás, aztán túlsminkelt hullaégetők közelednek görnyedezve a közönség felé, mindegyikük egy magatehetetlen testet húz a háta mögött, a hullaégetők Theresienstadtról álmodoznak fennhangon, szívet tépő, túlcsorduló zenét is hallunk ez alatt, majd a fáradtságtól térdre esnek. Ami biztos, Hoffman Julius rendezőtől egyáltalán nem idegenek a teátrális túlzások.

Hegedűs D. Géza, Tornyi Ildikó
Hegedűs D. Géza, Tornyi Ildikó
Sütő szövegében különben az a legizgalmasabb, ahogy e két történet, fikció és a fikció fikciója egymásra építkezik, eggyé lényegül, hogy igazság legyen. Az igazság pedig nem a holokauszt hiteles (hiszen Hoffman Julius ott járt) megjelenítése, nem is a Ceaușescu-rendszer autentikus ábrázolása (mert az előadás ott játszódik, s mert Sütő András átélte). Ugyan ki állíthatná azt, hogy a (közel)múlt eseményeivel kapcsolatban ismeri a teljes igazságot, hogy hitelesen tudja ábrázolni azt, ami megtörtént? Az igazság a szöveg más rétegeiben érhető tetten, aminek már kevés köze van a túlburjánzó szenvedéstörténet színpadra adaptálásához. Azokról a pillanatokról van szó, ahol e két szöveg egymásba íródik, ahol a nézőben megszületik az a belátás, amit Jeles András úgy fogalmaz meg, hogy „Auschwitz működik”. Persze ezzel nem azt akarom mondani, hogy Szász János rendezése bármilyen szinten összehasonlítható volna Jeles munkájával, pusztán csak annyit, hogy a felelősség itt is egyetemessé válik térben és időben. 

Ez vezet el oda, hogy az Auschwitzban felemelt játékpisztoly az előadás végén éles fegyverré változik, és könyörtelenül elsül Julius kezében, aztán mindenki csak áll: erről a tragédiáról nem tehet senki és mégis mindenki tehet róla. Ezután Julius még a színpad közepén elmond egy hosszú monológot, hogy summázza a tanulságot. Érdektelen, valószínűtlen pillanatok ezek, nem nagyon értjük, miért nem viszik rögtön a börtönbe, miután az imént nyílt színen gyilkolt meg valakit. És ekkor jön Szász János apró leleménye, ami megmenti az előadás végét a túlzott delejességtől: megjelennek a valódi színpadmunkások, és elkezdik lepakolni a díszleteket, kimennek a színészek is, csak Julius marad a színen, aki szép lassan átalakul Fesztbaum Bélává, de jobb kedve ettől nem lesz, mert lehetne ezt a történetet a végtelenségig folytatni, ha kimennénk az utcára és kicsit körülnéznénk ott.

Telekes Péter
Telekes Péter
Az előadás valószínűleg azért billeg a giccs határán, mert Sütő szövege nem csak intellektuálisan, hanem érzelmileg is meg akarja mozdítani a befogadóját, de e tekintetben csak a felületet karcolgatja, s helyenként kifejezetten kellemetlen is. Erre jó példa Hoffmann Tomi üzenete Ceaușescunak, ami többször, nyomatékosan elhangzik: „Excellenciáddal tudatni szeretném, hogy tavasz tavaszra jön, s én futórózsaként benövök lassan a börtön ablakán.” Akik Az álomkommandóban szenvednek, azok nagyon szenvednek, akik pedig uralkodnak, azok a végletekig megátalkodottak és szívtelenek, Mengele doktor ugyanúgy, mint a társulatra rontó román rendőrök. Ettől lesznek a figurák kissé sematikusak, és ettől kényszerül a néző gyors és egyszerű állásfoglalásra, egysíkú nézőpont kialakítására: Telekes Péter belügyi biztosa ostoba agresszor, Lajos Andrásé sunyi kígyó. Fesztbaum Béla aggódva hiperventillálja végig az előadást mindkét szerepében, gyávasága sem tűnik durva jellemhibának, szánalomra méltó tehetetlenség ez inkább, minden szava pátosszal teli, és nem tudom eldönteni, hogy ez magával rántja-e vagy épp elidegeníti a befogadást.

Fotók: Puskel Zsolt, PORT.hu
Fotók: Puskel Zsolt, PORT.hu
Egyedül a színház igazgatójának, Aurélnak (Hegedűs D. Géza) van egy árnyalatnyival összetettebb karaktere a többieknél. Feljelenti Tomit, de nem olyan gerinctelen alakoskodással, ahogy a színház (be)súgója (Igó Éva) teszi a háttérből hallgatózva. Nyíltan vállalja tettét, s hogy megkapja saját lelkiismerete is a magáét, hamis aggódásba csomagolja, nem akart ő rosszat, csak megmenteni a fiút saját magától. De nincsen köztes állapot, úgy tűnik, hogy be kell állni valamelyik szekértáborba, tragédiája is – bár a véletlen szüli – sorsszerűnek tűnik emiatt.

Izgalmas az előadás térkezelése. A színház itt szereplővé, élő organizmussá változik, ami csak a benne élők parancsaira hallgat, s ezért van az, hogy a belügyi biztos hiába próbálja bármire is utasítani. A zenét és a fényeket egy láthatatlan kéz mozgatja, ami túl van téren és időn, ami átjárást biztosít az idősíkok között és egy pillanatra sem engedi elfelejtenünk, hogy amit látunk, az színház. És ami minden színház a színházban helyzetben a legizgalmasabb: mi, a közönség is egy időkapuban állunk, Hoffmann Julius és Szász János rendezésének is mi vagyunk a nézői, és az előadás végén megjelenő színpadmunkásokat látva mi is hozzáteszünk valamit, amit az igazságtalanságról mondani lehet.
Szerző: Puskás Panni
Rendező:  Szász János,  Írta:  Sütő András,  Szereplők:  Fesztbaum Béla,  Hegedűs D. Géza,  Molnár Áron,  Tornyi Ildikó,  Lukács Sándor,  Tahi Tóth László,  Mihályfi Balázs,  Lajos András,  Telekes Péter,  Kocsó Gábor,  Dolmány Attila,  Gere Dénes Ákos,  Igó Éva,  Díszlet és jelmez:  Vereczkei Rita,  Dramaturg:  Kovács Krisztina,  A rendező munkatársa:  D. Mucsi Zoltán