Törleszt Hollywood, hogyne törlesztene, annyi eltolt remake és más kultúrákból átmentett, kifacsart filmötlet után van is mit. Hogy remake-kel törleszt, az nem csoda, hiszen nem tud mással, ám hogy kinek, az már jóval érdekesebb: most épp a Toho-filmek rajongóinak, vagyis a Toho Co., Ltd. által gyártott Godzilla-filmek hívőinek, amik sorában olyan műremekekre lelhetnek a hamisítatlan geekek, mint a Godzilla Mechagodzilla ellen, a King Kong vs. Godzilla, vagy a „Szörnyek királyának” becézett Godzsirát egy óriáslepkével összeeresztő Mothra vs. Godzilla. Mit lehet tenni, manapság a rétegfilm a mainstream, olyan fantasztikus alakok töltik meg a mozikat, akik korábban csak lenézett szennyfilmekben vagy filléres képregények lapjain hemzsegtek, most meg dollármilliókat fialnak például a Marvelnek.

Az új Godzilla készítői is azzal kampányoltak, hogy az eredeti Godzsira-filmek borongósabb hangulatát markolják meg. Erősen véleményes húzás, hiszen bizonyára jóval többen ismerik Roland Emmerich témába vágó (nem) szórakoztató marhaságát, mint Ishirô Honda ciklus- és műfajindító klasszikusát 1954-ből. Pedig Honda műve minden makett-taposás és papírdíszlet-rombolás ellenére is máig nézhető film, ami nemcsak azért hat drámai erővel, mert Godzsirát az 50-es évekbeli nukleáris robbantások torzszüleményének ábrázolja, hanem mert alaposan megrajzolt emberi alakokat és egy komplett nemzeti traumát mozgat a katasztrófa hátterében.

Ahhoz képest, hogy Gareth Edwards rendező egész nyilatkozatkampányát aköré építette, milyen jól megfogta most az originál monstrumfilm lényegét, pont az emberi oldalról feledkezett meg filmjében. Lehet, hogy mikor Godzsirát már kínjukban mutáns rózsabokrokkal eresztették össze a Tohónál, tényleg a szörny volt a hős, és felejthető a humán faktor, Gareth viszont egy órát áldoz arra, hogy megalapozzon a maratoni pusztításnak. Vagyis megpróbálja felsrófolni a téteket azáltal, hogy két családi történetet is felrak a szélesvászonra: előbb Joe Brody fizikusét, aki feleségét veszti el egy japán atomerőmű-katasztrófában, de meg van róla győződve, hogy a tragédiát nem földrengés okozta, és fiáét, Ford Brodyét, aki tűzszerészként dolgozik az amerikai hadseregnél. Edwards viszont nem gondol semmit az ölébe pottyant B-filmes örökségről, tudósai, ha nem is őrültek, de senki nem hisz nekik, katonái minimum világot – útközben pedig ázsiai kisgyerekeket – mentenek. Ósdi, unalmas, lélektelen figurák egytől egyig.

Edwards, ki pár éve még úgy tudott óriásszörny-filmet forgatni (Monsters, 2010), hogy az emberek és a monstrumok frontvonalától néhány kilométerre gyalogló emberpár „hétköznapi” kalandjaira fókuszált (és forgatta le kvázi az Ez történt egy éjszaka monstrumfilmes remake-jét), most ugyanazokkal az elrozsdált klisékkel töltötte csurig filmjének első etapját, amit úgy megvet Emmerich verziójában. Pedig újranézve a ’98-as blockbustert, tisztán látszik, hogy a német rendező csak hülyéskedett, és a tőle elvárható önreflexió csúcsára hágott, mikor a Madison Square Gardenben, a szórakoztatás fellegvárában popcornt zabáltatott a mini Godzillákkal. Mi ez, ha nem a bóvlifilmes kaján vigyora, amint kiröhögi saját filmjét és annak nézőit, akik ugyanazt a kukoricát ropogtatják?

16 év alatt persze változott a blockbuster-recept, akkor még a műfajhalmozás és a komikus hangvétel diktálta a trendet, ezért is lehetett Jurassic Park-os horrorjelenet mellé cukrozott románcot rakni, most viszont már kiegyensúlyozottabb a hangnem, és kellően sötét. Edwards filmjének második órája már tényleg Godzsira első partraszállását idézi, felcsattan az a fémes, félelmetes üvöltés is, ami ’54-ben már a főcím alatt megrémisztette a mélyen tiszteltet (Alexandre Desplat klasszikus kísérőzenéje az egész produkció legerősebb pontja). Az ég beborul, a táj apokaliptikus színekbe öltözik, Godzilla is becammog, késleltetve, persze, ahogy a horrorkönyvben meg van írva – csak az igyekezet hiábavaló, az óriáspopcorntól elbágyadt néző ekkor már tét nélkül és izgalom híján bambul a videojátékokat idéző szörnycsatákra. Nincs kivel azonosulni, nincs kiért szurkolni, még Godzillának se lehet, csak ásítozva és áhítozva leshetjük, ahogy Edwards szétrendezi a második félidőt: az üstökösként aláhulló ejtőernyősök beállítása például egyenesen pazar, olyan szuggesztív erővel bír, mintha csak a Jelenések könyvéből idéznének.

A rendező végül a Monstersben már átgondoltan alkalmazott alulnézeti perspektívát is tökélyre fejleszti, s ahogy a kortárs szörnyfilmek királya, a Cloverfield, úgy a Godzilla is feszültséget teremt vele, amint csupán elcsípett részleteket mutat a horizontot beborító szörnyből. A realisztikusság viszont ki is merül ennyiben, és A lehetetlen cunami képsorainak hatásos lenyúlásában a honolului árvíz megjelenítéséhez. Aktualitásból is csak annyi szorult a filmbe, mint A csodálatos Pókember 2-be vagy a Transzcendens nyitányába: a filmbeli szörny egy toppantással EMP-t küld a nyakunkba, ami nem valami radikális pártszervezetet, hanem azonnali áramtalanítást takar. Félni ettől nem fogunk, a tömegpusztító fegyverek kifejlesztésével és használatával kapcsolatos morális felelősségvállalásról szóló eredetihez képest pedig elég sovány (szociális) kommentár.

A CGI-részleg azért kitett magáért, de már évtizedek óta ez a legjobban teljesítő szekció az álomgyárban: a szörnyeket a legutolsó centiméterig kidolgozták, egy H. R. Giger halálával véletlenül egybeeső hommázs keretében pedig az Alien-filmek atmoszféráját és markáns vizuális világát is felidézik. A komor hangulatot viszont újfent tönkrevágják az elszakadt család egymásra találásának geilben ázó jelenetei, és a szerencsesütibe illő tanulság levonása. Tudjuk, tudjuk, nem az ember uralkodik a természeten, de mennyivel jobban szíven szúrt Dr. Serizawa rezignált megállapítása az eredetiben: „Az ember gyenge állat”, a Pusztító Oxigén feltalálója pedig annak megfelelően bánt fegyverének papírra vetett, illetve a fejéből kitörölhetetlen terveivel, hogy tudta: ha kérdeznék, egyszer úgyis vallana. Megoldás csak egy volt, ahogy tanulság is: Ishirô Honda filmje sokkal karcosabb, tökösebb alkotás, mint ez a keményvonalas rajongóknak gyártott, de egyébként teljesen felesleges és bántóan álmosító változat.