Beckett: Godot-ra várva / Katona József Színház
2014.05.13.

Van abban valami jó, ha az ember annyira öreg, hogy már sok-sok Godot-ra várvát látott, ezért esze ágában sincs megmagyarázni, mit is jelent ez a rettenetesen bonyolult, enigmatikus darab, már nem akarja fölmondani az idevágó Beckett-szakirodalmat – beéri azzal, amit lát: egyszerű. CSÁKI JUDIT KRITIKÁJA.

Elek Ferenc és Kocsis Gergely
Elek Ferenc és Kocsis Gergely

Hanem azt azért nem gondoltam volna, hogy már menet közben megszeretem ezt a két fickót, pedig ismerem Ascher Tamás eszmefuttatását a szívmelegségről; de hát itt tényleg ez a helyzet: Estragon és Vladimir két szerethető, olykor persze tenyérbe mászóan idegesítő fickó. Lehet persze, hogy leginkább Elek Ferenc és Kocsis Gergely játékát szeretem, mert földhözragadtan valóságos elemekből építkezik.

Persze, Khell Csörsz díszlete épp e földhözragadtságot bizonytalanítja el, hiszen a föld billeg, s noha a színészek biztonságosan közlekednek rajta, mégis ingatagságot, számkivetettséget, kopárságával világvégiséget jelez. Az obligát fa sem az élet, hanem a sivárság további jele, amiként a földből kiálló rugó is civilizációs emlék. Nemigen tudjuk, mikor és hol vagyunk, Szakács Györgyi jelmezeiből a kopott-viseltes majdnem-rongyokból sem jutunk tovább: akármikor és akárhol. De ez egyben azt is jelenti: akár most és itt.

Keresztes Tamás
Keresztes Tamás

Ascher Tamás és Zsámbéki Gábor jegyzi a rendezést, amelyet szöveghűség és elevenség egyszerre jellemez. Kihallani belőle Beckettet magát (mármint amint Beckettből ki-ki kihallani vél), érteni, mit keres ez a darab éppen most a Katona színpadán, de nem kínálkozik semmiféle brutális aktualitás, orrunk alá dörgölt jelenkori üzenet. Rendezőileg úri módon és elegánsan oda van téve két ember a billegő földgömbtetőre (hogy kisebbfajta dombocska ez, vagy valóban a földgolyó egy sivár részletén bolyong egyhelyben a két fickó, azt is döntse el ki-ki maga), és lássuk-látjuk, mire mennek ők egymással, hogyan bánik el a két különböző, de hasonló léthelyzetben napjait morzsoló ember az összezártságával, egymásra utaltságának különféle vetületeivel, a szeretettől az (egymástól való) szabadulásvágyig. Van nekik dolguk, persze, vagyis legalább látszólag nem céltalan ődöngés ez: Godot-ra várnak, mint ezt refrénszerűen ismételgeti Didi, valahányszor Gogo megkérdezi tőle. Fontos, hogy ez a hangsor előbb-utóbb szinte jelentését veszti; már nem a várakozás a lényeg, hanem a közben telő-múló élet. A maga egyforma mindennapijaival, Estragon minden esti eltűnésével, éjszakai megverettetésével, a másnapi találkozással, a sárgarépával vagy a fehérrépával.

Kulka János
Kulka János. Fotók: Puskel Zsolt, PORT.hu

Estragon a szerencsétlenebb figura, pontosabban ő kívül hordja a bajait, teli van panasszal, a bohócos Vladimir a felnőttebb kettejük közül, de csak akkor, ha ott van mellette a gondoskodásra szoruló párja. Elek Ferenc Estragonja mindjárt az első jelenetben bámulatos és hatásos rajzát adja a viszony eme vetületének; ahogy a cipőjével szerencsétlenkedik és fájós lábát nyomorgatja, abban egy hosszú és panaszos élet tömörül. Amelyben – és ez Elek játékának különleges erénye – van helye a szinte gyermeki érdeklődésnek, a változásban való reménykedésnek, a szinte derűs, apró örömöknek, a játékosságnak. Másképpen, de Kocsis Gergely Vladimirjében is ott a nyitottság: az ő figuráját mégis a rezignáltság jellemzi, mintha ezzel védené magát az újabb és újabb csalódásoktól. Amúgy persze nemigen van miben csalódni, s még örülni is lehet az egyetlen (?) éjszaka alatt kizöldült csenevész fának. A két színész összjátéka pompás: mindkét figurát gazdagítja. Jó nézni őket, na.

És amikor Gogo és Didi ürességgel és várakozással teli életterébe betoppan a külvilág, a két fickó rögtön „összezár”: egymás szájába adva és onnan véve a szavakat próbálják értelmezni – velünk együtt – Pozzo és Lucky fura kettősét, az úr-szolga páros egyszerre hierarchikus és összeláncolt viszonyrendszerét. Kulka János Pozzója az elegáns fensőbbség gazdag jelzéseivel leplezi, hogy életének egyetlen társa a szinte állati készségeket mutató Lucky, de ő az a valaki, akihez képest ő tagadhatatlanul egy felsőbb kaszt tagja. Bölcselkedése nagyjából egyenrangú a produkcióra kényszerített szolga hablatyolásával, de elég ahhoz, hogy összezavarja a két kisembert. Keresztes Tamás fantasztikus Luckyjának minden fizikai megnyilvánulása a figura koherens ábrázolása felé mutat, és mind első, mint második megjelenésükkor belül marad azon a színházi nyelven, amely e redukált alakban mégis Pozzo világának másik, kiegészítő pólusát jeleníti meg. És nem, nem tudjuk, hová tart e furcsa kettős; nem tudjuk azt sem, mennyi idő telt el a két felbukkanásuk közt; meg még azt sem tudjuk, mitől vakult meg Pozzo – mint egyetlen kétrészes tartomány, betódulnak a színre, majd kitódulnak onnan, némi fecsegnivalót hagyva maguk mögött.

A várakozás – Godot-ra, a következő reggelre, vagy csak arra, hogy elmúlik az élet – maga az élet itt. Feljön a hatalmas hold – és nem tudom, miért éppen Gothár Péter Megáll az idő című 1981-es filmjének első, oltárkép-szerű képének mondata jut eszembe: hát akkor itt fogunk élni.

Szerző: Csáki Judit
Író:  Samuel Beckett,  Cím:  Godot-ra várva,  Díszlettervező:  Khell Csörsz,  Jelmeztervező:  Szakács Györgyi,  Fordító:  Kolozsvári Grandpierre Emil,  Dramaturg:  Török Tamara,  Mozgás:  Horkay Barnabás e.h.,  Rendező:  Ascher Tamás,  Zsámbéki Gábor,  Szereplők:  Elek Ferenc,  Kocsis Gergely,  Kulka János,  Keresztes Tamás,  Varga Zétény m.v.