Duda Éva Társulat: Simeon / MU Színház
2014.04.25.

Két óriási fegyver van a kortárs előadó-művészet kezében, melyet ha jól forgat, a legszínpadképtelenebb szövegeket is képes működésbe hozni: az irónia és az (ön)reflexió. Ennek legcsekélyebb jele nélkül álló órán át Sarkadival moralizálni egy táncdarabban – meglehetősen kilátástalan küzdelemnek tűnik. KRÁLL CSABA ÍRÁSA.

A Duda Éva Társulatnál folyamatos a nagyüzem, állandóan hírt adnak magukról, jelen vannak, mutatják magukat. Az évek alatt szép számú rajongótáboruk verbuválódott – népszerűek. Ha nem új, egész estés koreográfián dolgoznak éppen, akkor a táncosok műhelymunka kísérleteiből állítanak össze egy csokorra valót, az meg különösen rokonszenves, hogy Duda Éva nem telepszik rá a társulatra (ebben nyilván más irányú elfoglaltságai is közrejátszanak), hanem időközönként vendégkoreográfusoknak is átengedi a terepet. A választáson persze sok múlik, egy jó döntés szárnyakat adhat a közösségnek, egy rossz ellenben hosszú időre visszavetheti. De az mindenképpen dicséretes, hogy nem gubóznak be: isten ments az olyan társulatoktól, amelyek nem tekintik az új inspirációkat és kihívásokat a pezsgő társulati élet nélkülözhetetlen alapkövetelményének.  

Jelenetek az előadásból
Jelenetek az előadásból
Legutóbbi bemutatójuk kissé felemás képet mutatott, egy ragyogó táncabszurd (Gregor Luštek – Rosana Hribar: Egy csókkal kezdődött?) és egy halovány Vandekeybus-utánzat (Mészáros Máté: Ismeretlen királyság) került egymás mellé, míg ezúttal a társulat egyik tagja, Csuzi Márton kapott bizonyítási lehetőséget, s mindjárt egy egész estényit. Miközben Duda Éva a társulat egyik felével Bodó Viktor újabb grazi rendezésén, a Bálon dolgozott, a másik fele – két alapember (Csák Beatrix és Jenna Jalonen) és a viszonylag új „igazolások” (Egyed Bea, Rusu Andor és Takács László) közreműködésével – a Simeont állította színre a MU Színházban. 

A premier legfontosabb hozadéka, hogy Csuzi egyáltalán nem vette félvállról a feladatot. Nagy horderejű elhatározások és markáns formai megjelenítések dolgoznak a darabban, olyan nagyok és markánsak, hogy azt már-már alig bírja el; széltében-hosszában érzékelni, tapasztalni, hogy Csuzi valamit nagyon ki és el akar mondani Sarkadival (vagy Sarkadi apropóján), mégha koncepcionálisan már az alapfelállással szemben is komoly aggályok fogalmazhatók meg. De még mielőtt belevágnánk a részletekbe, tegyük világossá: Csuziék nem Sarkadi Imre Oszlopos Simeonját játsszák – a cím ebből a szempontból korrekt –, még csak nem is a szereplőviszonyokat, drámai szituációkat próbálják leképezni (merő lehetetlenség!), hanem egy, a színműből összeollózott filozofikus zanzát nyújtanak át és mondatnak fel egy színésszel, melyet öt táncoló alak koreografált mozgása kísér. 

Szándékosan fogalmaztam ennyire óvatosan: mert a drámabeli főszereplő, Kis János festőművész szájából kiragadott és lazán összefércelt szövegrészletek, melyek ennek megfelelően egyfajta cselekménytől független, fragmentált, létfilozófiai monológként működnek, nem találnak sem közvetlenül, sem közvetve közös, egymást értelmező felületet a tánccal. Szó és mozgás szigorúan párhuzamosan halad, mintha csak két, egymástól független művészi valóságot mixelnék össze, vagy filmeznénk egymásra. És ez a megállapítás annak ellenére igaz, hogy történik azért némi halovány kísérlet arra (egy-egy a beszélőre emelt táncos-tekintettel, a megszólítottság illúzióját keltő hirtelen odafordulással), hogy Csuzi megpróbálja valahogy együttolvas(tat)ni a különnemű dolgokat. 


A beszélő személye Csuzi értelmezésében a referenciapontok kiiktatása és elbizonytalanítása révén nem lényegi kérdés. Az ő Simeonja egy allegorikus alak (Kis János festőművész, a szerzetesi figura és a színész személyiségéből összegyúrva), minek következtében a hangsúly a „ki beszél?”-ről egyértelműen a textusra terelődik, arra, amit a Rétfalvi Tamás, a Radnóti Színház színésze által játszott szereplő mond, közöl, kijelent. 

A szöveg in medias res elindul valahonnan, és az előadás végére kétségkívül el is jut valahová, az viszont kétséges, hogy a kezdetekhez képest bármivel is több lenne, hogy megérkezett volna-e valahová – vagy csupán egy, az élet értelmével, istenkereséssel és lelki vívódásokkal teli belső bizonytalanságot hintett volna szerteszét. Rétfalvi az előadás nagy részében egészen konkrétan fél lábon állva közli a szöveget – beszélő modorban, finom distanciával. Nem rajta múlik, hogy jórészt „elbeszél” mellettünk. Merev, mozdulatlan póza maga is heroikus küzdelem: meg-meginog, de fel nem borul, kilengéseiből látni, milyen koncentrációt igényel, mekkora erőfeszítésbe kerül egyensúlyban tartania magát. Egy oszlop nélküli Simeon, akinek fizikai és szellemi teljesítménye egyaránt süvegelést érdemel. 

Az előadás kezdetekor még égnek a nézőtéri fények, amikor a táncosok csendesen diskuráló kupaktanácsa mellett besétál ő is balról, és mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga, elkezdi mondani Sarkadi szövegét. Rétfalvi belépője meglepetésszerűen éri a nézőt, egyszerűen nem tudjuk hova helyezni, mihez kötni, hogy mit és miért mond, és ez a ködként ránk telepedő bizonytalanság a későbbiekben sem oszlik. (Egy apró kitérő: az ember igazából már Sarkadit olvasva sem érti, hogy ez a Kis János nevű tucatművész, miközben összecsapnak feje felett a hullámok és lassan maga alá temetik, miért moralizálgat, konyhafilozofálgat szakadatlan, a legképtelenebb helyzetekben is, ahelyett, hogy egy jó nagyot káromkodna. Nem igazán életszerű, ahogy viselkedik, és ezt a mesterkéltséget Csuzi a szöveg-kiemelésekkel és színpadra állítás reflektálatlanságával még tovább erősíti.)

Rétfalvi Tamás. A képek forrása: PORT.hu. Fotók: Puskel Zsolt
Rétfalvi Tamás. A képek forrása: PORT.hu. Fotók: Puskel Zsolt
Ha a mondanivalóra koncentrálunk, elveszítjük a kapcsolatot a teljesen más síkon mozgó tánccal, ha viszont a mozgást „célozzuk meg”, monoton háttérzajjá válik a textus. Az értelemhez szóló moralizáló szöveg és az ettől percepcionálisan homlokegyenest eltérő befogadói viszonyulást megkívánó absztrakt táncfolyamat egyszerre és egyidejűleg befogadhatatlannak tűnik. Hiába a tagolások, a szövegrészek közti rövid szünetek, a darab közben újra felhúzott nézőtéri fény, a szembesítés illúziója – elveszettség-érzésünk, apátiánk percről percre nagyobb és nyomasztóbb.

Pedig tényleg van, lenne mit nézni (is). A koreográfiát tolmácsoló táncosok mint egy óramű fogaskerekei dolgoznak össze, hogy mozgásban tartsanak egy ránézésre egyszerű, ám végtelenül bonyolult (és kissé talán túl is pörgetett, mantrázós) koreográfiai szerkezetet. A rendszerint két-három táncos mozgását összecsengető látványos monstrumot Csuzi hol a térben forgatja el, hol a táncosok számát apasztja-duzzasztja, kilök valakit szólózni vagy éppen „pihentet” vetésforgószerűen, miközben érzékeny kéz- és karjel(zés)ekkel alakítgatja a dinamikailag és ritmikailag is erősen kézben tartott folyamatot. A szinte matematikai logikával felépített struktúra előadói részről is folyamatos agymunkát, összpontosítást és precizitást kíván, de erővel és figyelemmel is jól bírják a táncosok. 

Azon gondolkodom, hogy valószínűleg kevesebb bajom lenne, ha a darab két rétegét külön látnám/hallanám. De így egymás mellett futtatva őket valahogy mindkettő letér a neki rendelt útról. A végjáték ráadásul még inkább modoros: kivonulnak a táncosok, teljes fény, Rétfalvi fél lábról visszaereszkedik és táncolni (!) kezd, majd monologizálva, a „lássuk uram, mire megyünk ketten” mondatot zárásként ránk hagyományozva kisétál a teremből.
Szerző: Králl Csaba
Cím:  Simeon,  Koreográfus:  Csuzi Márton,  Rendező:  Csuzi Márton,  Tánc:  Rétfalvi Tamás, Egyed Beáta, Csák Beatrix, Jenna Jalonen, Rusu Andor, Takács László,  Zeneszerző:  Arian Newgent,  Fény:  Payer Ferenc,  Művészeti vezető:  Duda Éva