Nyilván senkit nem lep meg, ha azzal kezdjük, hogy Jim Jarmusch sosem gondolkodott volna egy trendi, Alkonyat-követő cukormázas-epikus vámpírrománcban. Bohém, posztmodern, ugyanakkor kiüresítő független szerzői darabjai örökké azt sejtetik, hogy őt a vérisszák ontológiai eredetű gyötrelmei izgatják. 

A Halhatatlan szeretők csúcsra is járatja azt, amit az ősz hajú mester rajongói várnak kurrens színre lépésétől. Művészlelkű, rocker és/vagy pompadúr beállítottságú fűzfapoéta féllényei a történelem átszelésével számos íróval, tudóssal, zenésszel cimboráltak, rengeteg korabeli csecsebecsével bástyázták körül lakásukat, de mégis csak kallódó emberek, és mindig ez lesz izgalmas: fantáziateremtmények és hús-vér gyarlók közötti analógiát vonni.

Pusztán ez a felvetés is kiválóan illeszkedik Jarmusch auteur-életművébe. Sokkal inkább a Herzog által jegyzett Nosferatu kínlódó Kinski-vámpírját mozgatja jelenünkben, az évszázadok tovaszállt mementóival, semmint a Tony Scott-féle Az éhség, netán az Engedj be! ösztön és lamúr sújtotta figuráit. A Halhatatlan szeretőkre tökéletesen áll, hogy karakterei idegenül járnak-kelnek, botladozásuk inkább füstszerű, mint hosszú távú, külső bolyongásuk belső, mentális utazás. Sőt, Jarmusch azt állítja, hogy a filmbéli szerelmesek, Adam (a Marvel-szuperprodukciók Lokijaként befutott Tom Hiddleston legjobban őrzött titka, hogy Michael Fassbenderes, bársonyos hanggal áldott, lírai vénájú, kiváló aktor) és Eve (Tilda Swinton szokás szerint szenzációs) kulturális szenvedélye, artisztikus affinitása egyfajta világból való száműzöttség, ha tetszik, lecsatolódás. 

Vámpírjain keresztül nyilvánvalónak hat: létüket üresség jellemzi, a régi státuszszimbólumok iránti vágyakozásuk nem érvényes a modern közegben. Emiatt állítható, hogy a főalakok a korábbi, csatangoló Jarmusch-hősök sorába illeszkednek. Úton vannak, de célállomás híján, kultúraéhségük semmis egy azt már túlhaladó században, ilyenképpen pedig artisztikumra felhúzott identitásukon is törés keletkezik – ezúttal a Florida, a paradicsom, Törvénytől sújtva, a Mystery Train, az Éjszaka a Földön road movie-típusalakjai egy kifejezetten melankolikus, egyszerre szépséges, de a múlt utáni sóvárgást hangsúlyozó narratívában térnek vissza. És ugyanennyire centrális dilemma, hogy útkeresésük, az általuk bejárt ösvény csupán pillanatkép az életükből, töredékes szakasz, nem kerekített-zárt révbe érés. 

Ráadásul Jarmusch az öröklét csömörét tényleg fantasztikus atmoszférában álmodja celluloidra, a Halhatatlan szeretők egy csomó kultúrtörténeti, esetenként populáris művészeti utalást ejt meg. Adam és Eve (mintha a Paradicsomból kiűzetett nagy tudású, de bűnbe eső Nő és Férfi nyűglődnének a 2010-es években, a sárgolyó forgása óta) immortális voltuk révén ugyanúgy képesek hegedülni, mint Gibsont pengetni, Jack White detroiti szülőházára ugyanúgy rácsodálkoznak, akár egy Byron-anekdotára. Adam hajlékának fala posztmodern galopp Franz Kafka, Buster Keaton, Edgar Allan Poe, Rodney Dangerfield bekeretezett fotóival. Plusz világjárók, számukra Amerika és Marokkó egyaránt bejárt vidékek, de a közönség akkor se húzza fel a szemöldökét, ha a gitáros, lázadó, punk természetű, bezárkózó férfiember és a fehér, szintén rebellis hajviseletű világban gyökértelen nőalak okostelefon-fadobozos tévé kombinációval diskurálnak, mintha csak két földrészen élő ismerős Skype-olna. 

Az ilyen finomságok adnak igazán szárnyakat a Halhatatlan szeretők nézésekor: Basquiat festményeit gyűjtő kollekció, egy ősrégi Cervantes-regény bőröndbe helyezése, a hiperszuper vívmányok bevetése kontra csaknem antik rocker-fétistárgyak illata. Azt sem túlzás írni, hogy Jarmusch globális attitűdje ismétlődik, Az irányítás határai transzcendens Európa-portréja (illetőleg az Éjszaka a Földön taxis planéta-epizódjai) immár egy az Újvilágban, Afrikában játszódó (és az öreg kontinensbeli Németországban is forgatott) mese. 2013 Ádámja és Évája hiába szelik át a glóbuszt, szellemi-mentális, fizikai értelemben véve is antonionisan hazátlan, zavart identitású alakok. Nevükön soha nem említett vámpírok, az élet súlyát cipelő kulturális zászlótartók. (Ezzel magyarázható, hogy a modern Ádám egy ponton falövedéket küldene a szívébe egy 38-assal.) Igazi egyéniségek, szemben a pazarló, méltóságukat vesztett, kimondott „zombikkal”. Szétszívott hangú zenész-beszállítósrácok (a bezárkózó, valóban műimádó Adammel szemben a huszonéves Ian inkább link kvázi-hippi), rakoncátlan kishúgok (míg Eve sötét oldalaként Ava babaarcú, iszonyatosan felelőtlen, csapodár halálangyalka), kíváncsi rajongók (akik a zenész Ádám ajtaján zörömbölnek). Az ellentét még erősebb, ha Jarmusch itteni, kiváló monológjait hallgatjuk. Kopernikusz, Newton, Galilei bebörtönzése, meggyilkolása, elhallgattatása… Impozáns belsőépítészetű detroiti teátrum átalakítása indusztriális parkolóvá – egyáltalán nem indokolatlan, amikor Adam siráma arról szól, mennyivel gazdagabb volna az emberiség, ha a tudósokat nem vetik tűzre, hány és hány távlatot nyitott volna némely új felfedezés. 

A Halhatatlan szeretők már csak e felvetések miatt is kiválóan érvel a vámpír mint gyökértelen kreatúra toposza mellett. Kivált, ha számításba vesszük Marlowe karakterét, akit a remek John Hurt egy vénséges, ergo kibillent művész, rockercsávó, Shakespeare-szellemíró mixtúrájaként fogalmaz meg. Pláne, ha figyelmünk a mozi önreflexív oldalára irányul, és feltűnik a civil életben előszeretettel art film-fogyasztó, a SQÜRL együttesben ténykedő, Neil Young-rajongó, zenészeket szerepeltető (Screamin’ Jay Hawkinstól Tom Waitsen át RZA-ig) Jarmusch nyilatkozata: vérszívó-antiemberei kulturális érzékenységüknél fogva az ő alteregói. Lehet is hahotázni, amikor Adam azt hazudja, hogy a YouTube-on látta Eddie Cochran rock and roll futamát, holott tudható, örökléte miatt valóban látta őt fellépni, és azon is, amikor kiderül, Byron egy „piperkőc seggfej”. Sőt, nem elvetélt ötlet a hosszú, sztorizgató, „művészkávézós” vámpírbeszélgetéseket, a ritualizált, körsvenkekkel és áttűnésekkel tűzdelt vérivást vagy nyalókázást (miközben Wanda Jackson dalolja a Funnel of Love-ot), egyszersmind a legalább 400 évre visszanyúló Ádám-Éva Románcot, a hiábavaló művészetrajongásba torkolló Nagy Szerelmet az üresség, a csellengés szimbólumaiként leírni. A gyönyörű, marokkói dallamokkal színesített Yasmine Hamdan-ének (címe: Hal) pedig nemcsak tovább mélyíti, de nyomatékosítja is a Halhatatlan szeretők utolsó, nagy állítását: ha Adam és Eve a haszontalan metafizikus, filozofikus bolyongásaikat középszerű, rutinos vércsapolással helyettesítik, egyik lépésük sem jobb a korábbinál. A magányos individuumok tengődése legalább annyira nyomasztó, mint a szörnyetegek lakmározásaiban való feloldódás, azaz a „sorbaállás”, a felszínesnek bizonyuló, egyéniségölő alkalmazkodás. 

Felmerül a kérdés: jelenthet-e ez bármiféle szerzői fricskát? Vagyis a Halhatatlan szeretők mintha látensen az uniformizált, iparossá lett bértollnokok, direktorok biztonsági játékáról ugyanúgy pamfletet írna, mint a „loner”, „hipster”, „outsider” auteurök állandó bizonytalanságáról – e fénytörésben is Jarmusch-hasonmásnak nevezhető mind Adam, mind Eve. Ráadásul, ha így gondolunk a kurrens alkotásra, kapásból evidens, hogy a Halhatatlan szeretők ugyanúgy revizionistán újrateremti a melodráma és a vámpírfilm zsánereit, ahogy a Szellemkutya és Az irányítás határai a bérgyilkosmozik hullámát, a Halott ember az acid westernét. Könnyfacsaróként egy tarthatatlan lamúr-koncepciót feltételez: a halott kultúra napjaiban magányos szeretők vonulnak át a színen. Vámpírdrámaként a perifériára szorult művészlelkek gyönyörű allegóriája – ráadásként frappáns idézetgyűjtemény, a Fausttól a Dr. Strangelove-ig terjedő utalásokkal.